„Pici pontok vagyunk” – Címlapinterjú Borbás Marcsival

Ételek, flow, természet... A Nők Lapja 2021/31. számának cikke.

Borbás Marcsi a budapesti irodájában fogad. Három napig forgatott – már nem a tévének, hanem saját internetes portáljának –, és most külföldre készül. Irány Olaszország!

– Nem igazi nyaralás lesz – mondja. – Milánóig elmegyünk autóval, onnan vonattal Rómába. A férjem forgatókönyvíró-producer, és most éppen olasz filmesekkel dolgozik. Lesznek tárgyalásai itt is, ott is. Az egyik olasz filmrendező filmbemutatójára is hivatalosak vagyunk.

Amíg a férjed dolgozik, te mit csinálsz?

Sétálok, és nézelődöm. Végre! Egyébként tizenkilenc éve, amióta együtt vagyunk, kizárólag az olaszoknál voltunk nyaralni. A férjem jól beszéli a nyelvet, a keresztapja olasz volt – úgy ismeri az országot, mint én Magyarországot.

Van kedvenc helyed?

Mindig a legutóbbi. Még a pandémia előtt jártunk a tufavidéken. Van három tufába vájt város Lazio, Umbria és Toscana határán: Sovana, Sorano és Pitigliano. Egészen lenyűgöző vidék. Fantasztikus arrafelé az etruszk hagyaték, a sziklába vájt utak és a kastélyszerű nekropoliszok.

Mi az, ami először megfog egy országban? A konyha?

Inkább az emberek. Az olaszoknál például az, hogy szeretnek élni és szeretik egymást. Azt is szeretem, hogy nem a telefonjukat nyomkodják vacsora közben, hanem a társasággal foglalkoznak.

Mitől ennyire mások, mint mi?

A különböző nézetű emberek kiválóan megvannak egymással. Jót vitatkoznak, aztán egymást ölelgetve távoznak. Szeretik a helyet, ahol élnek, és szeretik a kultúrájukat. Náluk például soha nem alakulhatott volna ki egy olyan szó, hogy „olaszkodni”. Mindenki büszke az olaszságára – pártállástól vagy politikai hovatartozástól függetlenül.

De amikor a videóidat nézem, akkor azokon mi is ilyenek vagyunk. Kedélyesek és lazák.

Természetesen nálunk is sok ilyen ember van. Nagyon jó kisközösségek léteznek, igyekszem is bemutatni őket. De most, hogy leginkább az internetre forgatok, jobban beleástam magam az online felületek világába, és ott azért szomorú példákat látni. A rosszindulatú, gyűlölködő kommentelők bármilyen témába beleszólnak, lehetetlenné téve a diskurzust a többiek számára. Nagyon szeretnék magam mellé állítani médiát, magánembereket és hírességeket, hogy indítsunk el egy nagy akciót. Hogy fékezzük meg azokat, akik azért jönnek fel az oldalakra, hogy széttapossák valakinek a lelkét. Sértőek, bántóak, és zaklatják a többieket. Tennünk kell valamit, vissza kell találnunk az értelmes párbeszédhez.

A videókon a gyerekekkel tűnsz a legboldogabbnak. Kicsit mintha a gyermeki éned is előtörne ezeken.

Nagyon szeretem a gyerekeket. Annyira őszinték! Például, amikor azt mondja az egyik kislány: „Figyelj, te nem egészen olyan vagy, mint a tévében…! Mert igazából öregebb vagy.” Az ilyesmiken jókat mulatok.

Bezzeg, ha egy netes troll mondja…

Szokták. De nem az ilyesmi szomorít el, hanem a gyűlölködés.

Ehhez képest mindig teljesen kiegyensúlyozottnak tűnsz. Már-már boldognak.

Nem értek egyet azzal, ha az ismert emberek minden pici nyűgüket azonnal közhírré teszik. Valami maradjon már nekem is. A bajaim az enyémek, nekem kell velük megküzdenem, nekem kell azokat meggyászolnom. Ettől vagyok én az, aki. Szerencsés alkatnak mondhatom magam, mert gyorsan fel tudok dolgozni mindent, bármiről legyen is szó. Voltak és vannak veszteségeim, bánataim, problémáim. A közvetlen környezetemben sem hárítok mindent át másra.

Téged megviselt a pandémia?

Anyukám hiányzott. A keresztlányom kisgyerekei is hiányoztak. Viszont legalább megtanítottam anyukámat videotelefonálni. Az borított ki, hogy már nem tudni, hány évünk van együtt – és ebből az időből vett el a vírus. De jól elvoltam a férjemmel otthon. Ő írt, én a kertben dolgoztam.

Mondtad, hogy a férjed mutatta meg Olaszországot. Ha neked kell Magyarországot megmutatni valakinek, mi az az országnéző kör, amelyre elviszed?

Az első Budapest lenne. Laktam itt tíz évig, és szerettem. Viszont könnyebb még jobban szeretni most, hogy már csak turistaként jövök. Gyönyörű hely, szerelmes vagyok ebbe a városba. Aztán persze megmutatnám a „Budapest vége” táblát. Egyébként lehet, hogy ezt leginkább néhány budapestivel kezdeném. Szoktam is mondani ismerősöknek, amikor furcsán fogalmaznak a vidékről, hogy légy szíves, nézd meg a Budapest vége táblát – de ne Ferihegy felé! Nagyon szép ország a miénk, így nehéz kiválasztani, hogy merre vinném el a külföldit. Hadd mondjak egy példát: kinek jut eszébe például, hogy Nagykőrösre menjen nyaralni? Sajnos nagyon kevés embernek – miközben az a város egy csoda. Olyan tölgyek vannak ott, hogy húsz ember se tudja a törzsüket átkarolni. A tövükben piknikezni hihetetlen élmény. Negyven-ötven régi ház utcafrontját védettség alá helyezték. Tele van szecessziós épülettel! Aztán ott az öthektáros park, egy kis villával – a város közepén!

És ha egy külföldinek egy emblematikus magyar ételt kellene mutatnod? Amelybe bele van sűrítve az egész ország?

Sok emblematikus magyar étel van. Például a halászlé. Vagy egy igazi, könnyűre főzött szekszárdi kakaspaprikás… Vagy ott a káposztás tészta. Egy külföldi nem tudja elképzelni, mi is az – meg hát nagyon rosszul is el lehet készíteni. De frissen gyúrt tésztából, vékony levelű káposztából igazán jól megfőzve zseniális étel lesz. Főleg, ha nem érzed a szagát, miközben készül… Aztán: cukorborsóleves csirkeaprólékkal. Szóval, ilyen apróságokkal kápráztatnám el, nem csinálnék bonyolultabbat.

Főzöl otthon?

Minden nap.

Milyen a konyhád?

A nyolcvan százalékban zöldségalapú táplálkozásban hiszünk.

Flexitáriánus étrendet követtek?

Igen. És ha húst eszünk, akkor is inkább halat. Baja mellett nőttem fel, tehát mi gyerekkorunkban is kétszer-háromszor ettünk halat egy héten.

A kert mikor jött a képbe?

Mindig mániám volt a kert. 2019-ben már terveztem, hogy kertes blogba kezdek. Csak aztán megszületett az egy.hu, a saját internetes portálom, és egy kicsit nagyobbra és összetettebbre sikerült, mint ahogyan terveztem. Majd jött a pandémia, és ekkor már nekiugorhattam a kertnek. Teljesen elkapott a lendület. Jóval több ez, mint egy hobbi. Azzal kelek és fekszem, hogy mit kéne még ültetni. Egy jókora kertet képzelj el, az őrségi házunk mellett. Az Őrségben egyébként minden házhoz hatalmas porta jár. Végül egy angol típusú díszkertet hoztam létre, mellette pedig ott a konyhakert.

Kikészít, vagy flow-ba hoz?

Fizikailag elfáraszt. Másrészt mindig is csodáltam a természetet. Van egy százötven éves almafánk, amibe évekkel ezelőtt belevágott a villám. Darabokra törte, és megperzselte – azt hittük, el kell búcsúznunk tőle. Most viszont úgy néz ki, mint az álom. Óriási kerek lombkoronája van, tavasszal tele virággal. Élete teljében hozza a gyümölcsöt.

Akár egy szimbólum.

Nekem az. Ilyen hatalmas a természet! Elvetem azt az egy szem paradicsommagot, majd lesz belőle egy növény, és leszedek róla nyolc-tíz kiló termést. Szóval, nagyon pici pontok vagyunk. A kertész megtanulja, hogy mekkora a természethez képest: semekkora! Hamvas Bélát tudom idézni: „aki állandóan retteg, az túlértékeli magát”. Nem kell félnünk semmitől.

Fotó: Falus Kriszta