Polgár Odett elismert énekesnő, szerepelt tehetséggondozó műsorban, és indult A Dal című televíziós versenyben is. Édesapja, Polgár Péter nemcsak apaként, hanem zenészként is sokáig kísérte az útját. Odett ma már a sajátját járja. Különleges, kissé rekedtes hangja egyáltalán nem szokványos, ahogy ő maga sem, mert nem vonzza a hírnév, és sokakkal ellentétben még csak a vírusra sem panaszkodik. Pedig az ő életét is átalakította a járvány.

Hogyan tartottátok a kapcsolatot a járvány idején édesapáddal, jelentett-e ez nehézséget?

Ez nem változott jelentősen, egyébként is nagyon sokat beszélünk telefonon. Azért sem okozott különösebb gondot, mert már régen külön élünk, én Budapesten, ő Zalaegerszegen. A munka miatt nem is szükséges, hogy állandóan egyeztessünk, mert már nem tagja a zenekaromnak. Van viszont egy szerzői estje, aminek sok személyes meghívottja van, köztük én is. És ilyenkor számít rám.

A pandémiának egészen másféle hatása lett, ugyanis a lezárások idejére a Balaton déli partjára költöztünk, egy kisvárosba. Ennek köszönhető, hogy megismertem a tó téli arcát, és különösen megszerettem – sokkal nyugalmasabb, békésebb. Örültem a leállásnak, mert tizenhárom éve vagyok a pályán, és gyakorlatilag soha nem pihenhettem hosszabban. Ráadásul egy kicsit távolabbról nézhettem rá a szakmámra, az életemre, és ez nagyon-nagyon jót tett. Már 2018 végén elindítottam egy videós blogot, Zenél az utca címmel. Utcazenészekkel kezdtünk portréfilmeket forgatni, hogy rájuk irányítsuk a figyelmet. Közülük többen fantasztikusan tehetségesek, itt sétálnak közöttünk, és olyasmit csinálnak, amivel a reggeli rohanás közben mosolyt csalnak az arcunkra. Az utcazenélés képviseli azt a lelassulást, azt a tisztaságot, amiben a zene valóban csak az örömről szól. A Covid idején folytattam ezt a programot, ami egyfajta tehetséggondozó projektté is vált. Szóval, nem unatkoztam.

Volt valami személyes oka is annak, hogy ez ennyire fontos lett számodra?

Magyarországon nagyon kevés zenésznek van lehetősége előrelépni a szakmában úgy, hogy ne köteleződjön el, vagy ne kössön olyan kompromisszumot már a pályája elején – például azzal, hogy jelentkeznie kell egy tehetségkutató tévéműsorba –, ami hosszú évekre megköti a kezét. Ezt nehezményezem, és a Zenél az utca valami olyasmi, ami semmit sem kér cserébe a szárnyaikat bontogató tehetségektől.

Neked milyen kompromisszumokat kellett kötnöd, amikor tizenhat évesen jelentkeztél az egyik ilyen műsorba?