Nagy sláger az utóbbi években a generációkutatás, illetve a különböző korosztályok nevekkel való ellátása. Egy generáció ugyebár az egy adott időszakban született emberek csoportját jelenti, akiket gyakran próbálnak közös tulajdonságok, jellegzetességek, identitásképző események alapján összekapcsolni. A generációs elmélet abból táplálkozik, hogy formatív, vagyis személyiségünk formálódásának évei (kamasz, fiatal felnőttkor) során alakul ki, hogy viszonyulunk a politikához, a különböző társadalmi kérdésekhez, és az a korszellem, vagy környezet, amelyben élünk, meghatározza világnézetünket. 

Tényleg egyformák vagyunk? Ez nem ilyen egyszerű

Karl Mannheim (született Mannheim Károly) szociológus volt a generációkutatás atyja, szerinte két dolog kell ahhoz, hogy a közel egykorúakban kialakuljon a generációtudat. Valamilyen krízis, például egy gazdasági válság, háború, hatalmas politikai fordulat, illetve gyors társadalmi változások, például hirtelen technológiai fejlődés, vagy éppen a manapság is jellemző családalapítás időszakának kitolódása.

Generációk, ha összejönnek (Fotó: Getty Images)

Amíg 150 évvel ezelőtt nem is volt értelme generációs különbségekről beszélni, az ipari forradalom után ez megváltozott, hiszen rengetegen költöztek városokba, és egymást követték a technológiai újítások, így feltűnővé váltak a különbségek az egyes korosztályok között. Ez azonban nem jelenti azt, hogy százezreket, milliókat ítéljünk meg egyformán, és ebben rejlik a generációkutatás hibája is, hogy túlzottan leegyszerűsíti a képletet.

Azért túlegyszerűsített dolog a generációkutatás, mert nem veszi figyelembe az egyént, a társadalmi berendezkedések és gazdaságok különbözőségét, a földrajzot, tehát a körülményeket, hanem csak a korszakokra és azok nagy eseményeire fókuszál, a születési dátumuk alapján tesz be skatulyákba embereket.

Nem kell ahhoz szociológusnak vagy demográfusnak lenni, hogy érezzük, több ponton is sántít a föld lakosságának életkorok szerinti kategorizálása, veteránként (1945 előtt születettek), baby boomerként (1946-1964 között születettek) való aposztrofálása, az X (1964 és 1979 közöttiek), Y (1980-1994 közöttiek), Z generációkba (1995 és 2009 között születettek) való pakolása. Illetve most már itt vannak az alfák, hiszen aki 2010 után született, már 11 éves, és lassan belőlük is fogyasztók lesznek.

Hiába születtek sokan egy időszakban, viszonylag nehéz elképzelni, hogy egy közép-kelet európai, szegénységben élő fiatalnak ugyanolyan meglátásai és problémái lennének az életben, ugyanúgy állna a munkajogi kérdésekhez, mint a vele egyidős, felső középosztálybeli amerikai (vagy akár magyar) társai – hogy mondjuk egy ruandai kortársukat már ne is említsük. 

Xenniálok

Mielőtt még kilyukadnánk a zilleniáloknál, térjünk ki a xenniálokra, hiszen róluk már korábban is esett szó. A szó egy szóösszerántás, az X generációs és a milleniál szavakból. Amikor az Y generációsok (vagy más néven milleniálok) felnőttek, világossá vált, hogy attól még, hogy valaki 1980-ban született, sok esetben nem is passzintható életkor szerinti kategóriájába. Ezért kezdtek el erről a mikrokorosztályról beszélni, akik hidat képeznek az X és az Y generációsok között. Egyik generáció jellegzetességei sem igazak rájuk maximálisan, vagy éppen mindegyikből magukénak éreznek bizonyos jellegzetességeket. Ők az 1970-es évek vége és az 1980-as évek eleje között születettek, akik közül persze van, aki egyértelműen X vagy éppen Y generációba tartozónak érzi magát.

Az ő gyerekkoruk még analóg volt, de már a számítógépekkel együtt váltak felnőtté, el sem tudják nélkülük képzelni az életüket.

És akkor most jön képbe egy újabb mikrogeneráció, akik mostanra látták meg igazán, hogy hiába tartoznak a Z generációsok közé (ők azok, akik már beleszülettek a digitalizációba, teljesen mást jelent számukra a tanulás és az információáramlás), valahogy mégsem tartoznak közéjük. 

Egy Z generációs ilyenre már biztosan nem emlékszik, de egy zilleniál még igen. (Fotó: Getty Images)

És akkor itt vannak a zilleniálok

Egy tisztán Z generációs már nem emlékszik az Y generációsok alapvető élményére, a kötelező vasárnapi programra, a Walt Disney bemutatja című mesedélutánra, és végképp nem emlékszik arra, amikor 1993. december 12-én a Kacsameséket megszakította a himnusz, és Boross Péter bejelentette, hogy elhunyt Antall József, Magyarország miniszterelnöke. Rémlik neki a MySpace, az MSN, viszont az első telefonja még nem okostelefon volt, és a tabletek sem voltak jelen, amikor még kisgyerek volt, ellenben jól emlékszik az összecsukhatós és a mára már legendássá vált Nokia telefonokra. A zilleniálok még megkapták az analóg, igazi nosztalgikus dolgokat, amelyekben az Y generációsoknak része volt, jártak még videotékában például, bár a tinifilm már nem a Bajos csajok számukra, hanem az Éhezők viadala.

Természetesen amerikai fórumokról indult ki a zilleniál kérdéskör, miután egyre többen számoltak be arról a nyomásról, hogy nehezen értenek szót az Y generációs kollégákkal is, akik már elmúltak 30 évesek, de a Z generációsokkal is, akik 23 körül vannak.

Valahogy mindkét korosztállyal éreznek egyfajta generációs szakadékot. Az Urban Dictionary nevű internetes szlengszótárban már van is zilleniál szócikk, ez így jellemzi a mikrogenerációt: „olyan emberek csoportja, akik nem teljesen Y generációsok és nem is Z generációsok. Abban az időben születtek, amikor az egyik generáció véget ér, és a másik elkezdődik (azaz 1994 és 1999 között), és/vagy a nevelésük részben Y generációs, részben Z generációs jellegű. Nem igazán tudják magukat sem milleniálként, vagyis Y generációsként, sem Z generációsként meghatározni, és kissé elveszettnek érzik magukat.

Az biztos, hogy ha a generációkutatást nem is tartjuk egzakt dolognak, érdemes megismerni az egyes nemzedékek jegyeit (és nem különbségekről beszélni), ezzel felismerhetjük saját (akár generációs) korlátainkat is, és ami a legfontosabb, megérthetjük a tőlünk életkorban távol állók gondolkodását, motivációit – legyen az az ember akár huszonéves vagy ötven, hatvan pluszos. 

Kiemelt kép: Getty Images