Az olimpiák történetében persze nem először történik, hogy nem elsősorban az időeredmények és az emberi teljesítőképesség kerül a fókuszba. Az újkori olimpiák átíveltek a történelem megannyi viharán, sőt tulajdonképpen az olimpia mindig elég jól tükrözi, hogy merre tart a világ, mi éppen a fontos, hol vannak drámák és hol van a napos oldal. Mindig megmutatja az egyenlőtlenségeket, a kultúrák sokszínűségét, és az aktuális társadalmi kérdéseket. Most pedig aztán volt mit megmutatnia, ebben a Covid-által megtépázott világban, amelyben egy biztos pont van: a bizonytalanság. Márpedig az élsportnak nagyon rosszat tesz a bizonytalanság, hiszen ez egy olyan világ, ahol minden századmásodpercre pontosan ki van számolva. A sportolók persze tették a dolgukat, készültek, mintha minden biztos lenne, hiszen azért is élsportolók, mert ők erre is képesek.
Tokióban azonban számos olyan esemény történt, amely megmutatta, hogy az élsportolók is emberek, végre azonban mintha született volna egy általános és világméretű egyezmény, hogy ez többé nem a gyengeségeik, hanem az erősségeik közé sorolható.
Íme, a még mindig tartó tokiói olimpia néhány felejthetetlen emberi pillanata, természetesen a teljesség igénye nélkül.
Simone Biles és a legfényesebb bronz
Nem tagadom, hatalmas Simone Biles rajongó vagyok, egyszerűen leborulok a nagysága előtt, és bevallom, én is arra vártam, hogy 4-5-6 aranyérmes szereplést látok majd tőle. Akkor is a tévéképernyőre tapadtam, amikor a szertorna csapatdöntőben végülis kiszállt a versenyből, és utána napról napra követtem a vele kapcsolatos eseményeket. Egy hónapja biztos nem hittem volna, hogy egy olyan kaliber, mint ő, azzal emelkedik a legnagyobbak között is a legnagyobbá, hogy képes nemet mondani egy olyan megmérettetésre, amelyre az elmúlt öt évben minden nap készült.
Simone Biles 2021. augusztus 3-án a bronzérmével. (Fotó: Jamie Squire/Getty Images)
Simone Biles egy csapatban szerzett ezüst, és egy gerendán szerzett bronz éremmel mutatta meg a világnak, hogy „gyengének mutatkozni” a legnagyobb erő, és nyíltan beszélni a mentális egészségről valami olyan dolog, amire talán évtizedek óta várt a sportvilág, és megkönnyebbülést hozhat nagyon sok sportolónak a jövőben is.
Nagyon felemelő volt látni, hogy a 24 éves Biles végül az utolsó szeren, gerendán mégis tudta vállalni a szereplést. Ahogyan a kommentátor is fogalmazott a gyakorlata közben, teljesen mindegy volt, hogy milyen érmet hozott neki ez a szereplés. Ő kiállt, és magabiztosan végigcsinálta azt, ami a kisujjában van, és nem megtépázott idegekkel, hanem őszinte mosollyal az arcán térhet haza.
Cseh Laci és a legszebb búcsú
Vannak emberek, akiket mindenki szeret. Nem sok ilyen van, de Cseh Laci közéjük tartozik. 2004 óta minden olimpián ott van, kedves, emberi, szerény. Sosem hallottuk azon lamentálni, hogy milyen szerencsétlen, amiért Michael Phelps korosztályába tartozik, sosem hibáztatott senkit és semmit az eredményeiért. Ő az a sportoló, aki sosem nyert olimpiai aranyat (minden mást persze igen), mégis beírta magát a sport- és az olimpiák történetébe, és 35 évesen képes volt döntőbe jutni Tokióban 200 méter vegyesen, hogy pályája lezárásaként egy gyönyörű úszással hetedikként érhessen célba. Cseh Laci nagyságát mutatja az is, ahogyan a többi sportoló felé fordult. Élő legenda.
Barátság 2.37 méteren
Sajátos helyzet állt elő a férfi magasugrás döntőjében, ugyanis a katari Mutaz Essa Barshim és az olasz Gianmarco Tamberi is megugrotta a 2.37 métert, azonban ennél nagyobbat már egyikük sem tudott ugrani. Két választásuk volt: vagy mindketten aranyérmesek és holtversennyel nyernek, vagy ugranak még egyet, és akinek jobban sikerül, az lesz a nyertes.
Gianmarco Tamberi, Mutaz Essa Barshim és a két aranyérem. (Fotó: Patrick Smith/Getty Images)
Ha valaki még esetleg szeretne újat látni a mediterrán jellegű örömkitörés témájában, akkor mindenképp keressen rá a jelenetre. A két sportolóban ugyanis tulajdonképpen fel sem merült a további küzdelem, egymás karjába ugorva ünnepelték hatalmas egyetértésben, hogy egyszerre lettek a világ legjobbjai Tokióban.
Hosszú Katinka és a nyeretlenek méltósága
Hosszú Katinka esete azt is megmutatta, hogy sajnos Magyarországon még van mit tanulnunk az élsport lélektanáról, és egyáltalán, az emberségről és az elfogadásról. Először is, hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy az olimpián már részt venni is hihetetlen teljesítmény, minden sportoló álma, tehát aki kint van az olimpián, az már önmagában bizonyíték arra, hogy a világ élvonalában van. Az, hogy Hosszú Katinkára özönlöttek a negatív kommentek, amelyek a teljesítményét becsmérelték, nem tartozik az olimpia felejthetetlen, emberi pillanatai közé. Azonban az, hogy ezzel egyidőben az úszónő ennél sokkal több pozitív kommentet és támogatást kapott, már nagyon is. Ahogyan Hosszú Katinka fogalmazott, „ez most hozzátartozik a pályafutásomhoz, és ugyanolyan méltósággal viselem, mint az elért csillogóbb sikereimet”.
Búslakodás helyett leánykérés
Július 26-án vívott egymással a végül negyedik helyen végző magyar csodanő, Márton Anna és az argentin Maria Belen Perez Maurice. Bár magyar győzelem született, azért az argentin sem hagyta el üres kézzel a vívócsarnokot, ugyanis Lucas Saucedo, aki 17 éve az edzője is, ott helyben megkérte a kezét. Ráadásul nem is akárhogy, ugyanis a meccs utáni interjú közben tartott fel egy nagy táblát, „Hozzám jössz feleségül?” felirattal. Állítólag ez már a második leánykérés a közös életükben, de most a vívónő végre igent is mondott.
Erről szól az olimpia
A Tokiói Olimpia hivatalos Twitter oldalán is kiemelt helyet kapott az a felvétel, amelynek főszereplője Kozák Luca, magyar gátfutónő. Sajnos Lucának nem sikerült a döntőbe jutnia, mert az előfutamban a hetedik gát kifogott rajta, és zokogva ült le a pályára. Aztán észrevette a yamaicai Yanique Thompsont, aki esett egy hatalmasat és kénytelen volt feladni a futamot, odament hozzá, felsegítette és együtt hagyták el a pályát. Az olimpia Twitter oldalán pedig az lett a kísérőszöveg, hogy „erről szól az olimpia”.
This. This is what the Olympics are about. 🇭🇺❤️🇯🇲 pic.twitter.com/f2iCNYNouf
— Olympics (@Olympics) August 1, 2021
A gördeszkázás „nagy öregje” az olimpián
Tony Hawk nevét talán még azok is ismerik, akik semmit sem konyítanak a gördeszkához. Az 53 éves amerikai gördeszka legenda ugyan sosem szerepelhetett olimpián, hiszen ez a sportág most először került be a sportágak közé, azonban az NBC kommentátoraként részt vett a játékokon, és az összes szabadidejét a pálya szélén töltötte.
Tony Hawk, a gördeszka legenda az olimpián. (Fotó: Patrick Smith/Getty Images)
Az edzések közben örömmel vegyült a fiatal deszkásokkal és ellátta őket jótanáccsal is, a versenyeken pedig rengeteg fotót készített róluk. Hát igen, ezt hívják soha el nem múló szenvedélynek.
Érzékenyítés a dobogó tetejéről
Tom Daley, brit műugró, aki partnerével megnyerte a 10 méteres páros műugrás döntőjét, arra is használta a győzelemmel járó figyelmet, hogy szót emeljen az LMBTQ emberek érdekében. A verseny utáni sajtótájékoztatón elmondta, hogy 14 éves kora óta vesz részt az olimpiákon, és azért is nagyon vágyott erre a győzelemre, hogy közvetíthesse azt az üzenetet az LMBTQ közösség számára, hogy bármit el lehet érni.
Vastaps az elődöntőben
Bár a szertornában úgy tűnik, végre kitolódtak a korhatárok, és huszonévesek is versenyben vannak, a 46 éves Okszana Csuszovityina jelenléte egészen elképesztő volt. Az üzbég tornásznőnek ez volt a nyolcadik (!) olimpiája, ’92-ben versenyzett először, amikor a szovjet csapattal aranyat nyert, majd 2008-ban, immár német állampolgárként a dobogó második fokára állhatott. Bár Tokióban nem jutott be a döntőbe, az eredményhirdetéskor állva tapsolta mindenki, aki jelen volt.
Olimpia=menedék
Sokáig bizonytalan volt, merre tud majd menni, végül úgy néz ki, először Bécsbe, majd Varsóba jutott Kriszcina Cimanouszkaja, az a belorusz atléta, akit halálosan megfenyegettek az olimpia előtt, majd akarata ellenére akartak hazaküldeni, ahol állami megtorlás várt volna rá.
augusztus 5-én a varsói sajtókonferencián. (Fotó Alexei PantsikovTASS/Getty Images)
Nem ez az első eset, hogy egy sportoló nemcsak versenyezni, hanem egy szebb jövő lehetőségében bízva is vesz részt az olimpián. Bár azt még nem lehet tudni, hol tud majd új otthonra lelni a futónő, az most is bebizonyosodott, az olimpia valóban egy olyan intézmény, ahol működhet a „mindenki egyért” elv.
Kiemelt kép: Getty Images
