Samet, a kilencéves kisfiút egy férfi és egy női rendőr világosítja fel arról, hogy hamarosan Franciaországba viszik, a valódi szüleihez. A gyerek egyre csak az általa ismert anyukáját hívja, nem érti a helyzetet, és ellenáll, amennyire csak tud. De a hatósági protokoll kőbe vésett: a felnőttek, akiket szüleiként szeret, immár háborús bűnösnek számítanak, Franciaországban pedig várják őt az idegenek és az új családja…

Kalifornia, 1953. július 17.

Sam

A férfi bevisz egy kis szobába, ahol van egy fehér asztal meg két szürke szék.

– Itt elüldögélhetsz, amíg megnyugszol – mondja, majd elenged, és kimegy. Miután becsukja maga mögött az ajtót, elfordul a zárban a kulcs.

Ügyet sem vetek a székekre, leülök a sarokban a padlóra, és fölhúzom a két térdemet az államig. Sírni nem fogok, abból mára elég volt! Sírtam és üvöltöttem már épp eleget, amikor Anyut elvitték. Emlékszem, ezt kiabáltam:

– De hát nem csinált semmit! – Erre azt mondták, hogy majd ha nagyobb leszek, megértem, de én nem fogom ezt megérteni soha.

A gyomrom görcsbe rándul, majd hangosan megkordul. A tegnap esti Hershey csoki óta egy falatot sem ettem. Reggel otthagytam a kukoricapelyhet, amit elém raktak, de a pohár tejet megittam, mert nagyon szomjas voltam. Bárcsak átjutottunk volna Mexikóba…! Most nagyon fáradt vagyok, annyira, hogy egy kicsit szédülök is. Lehunyt szemmel a térdemre borulok, csiklandozzák a bőrömet a szempilláim. Jóleső érzés; kinyílik, majd lecsukódik a szemem, majd még egyszer, és még egyszer…

Valami zajra neszelek föl. Elfordul a zárban a kulcs, és belép a két szövetségi rendőr. A férfi még mindig mérgesnek tűnik, a nő inkább szomorúnak.

– Mikor láthatom az anyukámat? – kérdezem meg újra.

Egymásra néznek. Aztán a férfi felvonja a szemöldökét, majd lehajol, és a könyökömnél fogva felhúz a padlóról.

Elvisznek a menzára, ahol sorban állnak az emberek, és mindenki választ valami ennivalót.

 – Vegyél el bármit, ami tetszik – biztat a nő.