Világhírű koloratúrszoprán operaénekes, a valaha élt legkiválóbb Éjkirálynője, a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató-verseny zsűrijének állandó tagja.

1974. március 13. Az utolsó nóta

Első drámai emlékem az, amikor a nagyapám haldoklott. Alig voltam négyéves. Álltam az ágya mellett, ő rám nézett, és csendesen énekelni kezdett: „Nem kell nékem a pogácsa…” Szép bariton hangja volt, mindig vitt magával a szomszédba, ahol rágyújtott egy nótára. Nekem szánta az utolsót, talán üzenni akart vele: kislány, ebbe az irányba indulj!

1979. május 20. A hitem felnöveszt

Katolikusok vagyunk, nagyanyám mélyen hívő emberként a vallási közösség egyik legkaritatívabb tagja volt Szabadkán. Többek között gyerekekre vigyázott, akik nálunk is aludtak, nem hivatásos nevelőszülőként nevelte őket. Számomra azonban még sokáig csak nemszeretem kötelesség volt a hittanóra, alig vártam, hogy vége legyen. Az elsőáldozásom napján azonban valami megváltozott. Elmondtuk, amit kellett, az én szemem előtt persze a meleg kakaó és fonott kalács lebegett, ami utána várt ránk a paplakban, de ahogy az első kortyot lenyeltem, hirtelen azt éreztem, felnőttem. És hogy ezentúl soha nem leszek egyedül. A hitem segített át később életem legfőbb akadályain.

1984. augusztus: Kettétört remények

14 éves koromban – akkor még válogatott atlétának készültem – lesérültem távolugrás közben. Elszakadtak a térdszalagjaim. Az álmaimnak ezzel befellegzett, de hogyan tovább? Életem legnehezebb időszaka következett. Addig én voltam a jó tanuló, jó sportoló, most meg hirtelen se célom, se megbecsülésem, még pincérkedtem is a nyári szünetben, mert anyukámék elzavartak dolgozni. Közben beindultak a hormonok is, a kemény sport után dupla erővel törtek rám, majd ősszel elkezdődött a gimnázium.

1987. november első szombatja: Felfedeznek!

17 esztendősen esküvőkre jártunk énekelni. Egyszer a többiek lebetegedtek, egyedül tartottam hát a frontot, hét esküvőt énekeltem végig. Éppen Demjén Rózsi Szárnyalunk-kezdetű dalát adtam elő, amikor odajött hozzám Maday Lilla operaénekesnő, aki véletlenül jelen volt: „Tudod, mi rejlik a torkodban, kislány? Te lehetnél a világ legjobb Éjkirálynője!” Meglepődtem: és mit kell tennem ahhoz, hogy az legyek? Akkor kapott új célt az életem. Hála és köszönet, hogy azonnal felvettek a Zeneakadémia előkészítő tagozatára.

1989 március eleje: Egy új világ veszi kezdetét

19 évesen már az Operaház kapuja előtt álltam. Ma is előttem van, ahogy Kovács János karmester a felvételiztető bizottságból végignéz rajtam: „A gyerekkarba egy emelettel lejjebb kell felvételizni!” Mire én, hogy de én ide jöttem. Ekkor Petrovics Emil hitetlenkedve megkérdezte tőlem: mit szeretnél elénekelni? Nagy merészen rávágtam, hogy Éjkirálynője áriáját A varázsfuvolából, pedig csak kb. a feléig tanultam meg. Hüledeztek kicsit, aztán intettek, hogy halljuk! Nem akartak hinni a fülüknek. Hál’istennek pont ott állítottak le, ahonnan már nem tudtam a darabot. Azonnal felvettek, két hét múlva énekelhettem is, én lettem az Operaház társulatának legfiatalabb tagja. Néhány év múlva már a milánói Scalaban, Párizs, London operaházaiban, majd a New York-i Metropolitan-ben tapsolt nekem a közönség.

2012. január 30. Rám talál a boldogság

Ezen a napon találkoztam jelenlegi férjemmel, Csiszár Zsolttal. Mindketten maratonra edzettünk, de mivel lesérültünk, mindketten hidegterápiára jártunk regenerálódni. Én akkor már két éve igyekeztem feldolgozni a válásommal együtt járó fájdalmat, és Zsolt pont egy olyan pillanatban érkezett, amikor végre elértem a legtisztább énemhez. Jóízűen elbeszélgettünk, majd búcsúzás előtt bemutatkoztunk egymásnak, és én beültem az autómba. Ott csaptam a homlokomra: még csak telefonszámot se váltottunk, pedig életemben ilyen tisztán nem éreztem, hogy ezzel az emberrel le tudnám élni az életemet! Nem tudhattam, hogy ő közben a recepción kiderítette, mikor megyek legközelebb. Így kezdődött a szerelmünk.

Erika férjével és kislányukkal, Bibivel

 2015.április 8. Megérkezik Bibi

Amikor Bíborkát, a kislányomat 10 naposan örökbe fogadtuk, és elhoztuk a kórházból, azt se tudtuk, hogyan fogjuk meg. Aznap fürdés nélkül aludt el, mert fogalmunk se volt, hogyan vágjunk bele, de mivel neki már kialakult napirendje volt, szép nyugodtan elszunnyadt. Sorsszerű volt a találkozásunk. Emlékszem a pillanatra, amikor egymásra néztünk a kórházban. Azt kérdezték: teszik vagy nem? Erre Bibi rám függesztette a tekintetét, és felkacagott. Egy tíz napos csecsemő! Sokkal öregebbnek tűnt, és a tekintete mélyéről sugárzott a személyiség ereje. Azonnal tudtam, hogy ő az enyém.

Fotó: Emmer László, családi archívum