Munkájuk természetéből adódóan Al Ghaoui Naima és férje gyakran váltanak országot és otthont. De miként oldható meg mindez két kisgyerekkel? Néhány szempontot figyelembe véve könnyebben, mint gondolnánk!

Mikor az elsőszülött kislányom másfél éves volt, és éppen vártam a kisebbiket, a munkahelyem, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága új misszióra küldött, ezúttal Jordániába, a börtönökkel kapcsolatos munkát irányítani, a férjemet pedig a Fülöp-szigetekre, ahol a cunamit követő újjáépítésben nyújtott segítséget.

A szüleim kivettek egy hét szabadságot, és elkísértek minket Jordániába, hogy legalább a kezdeti időszakban besegítsenek. Miközben én azonnal munkába álltam, ők egyre csak a várost járták a kislányommal, így egy hét leforgása alatt megszervezték a legalapvetőbb dolgokat egy számunkra vadidegen országban. Bölcsődét és bébiszittert kerestek, gyerekbútort vettek, esténként pedig, miután hazaértem munka után, néha nevetve, néha pedig kimerülten számoltak be az aznapi sikereikről vagy éppen küzdelmeikről. Bölcsődét találni bizonyult a legnehezebbnek, mert a tanév közepén jártunk, és már sehol sem volt szabad hely. Ennek ellenére a kitartásuk nem lankadt: minden egyes nap visszamentek az általuk kiszemelt, legjobbnak vélt intézménybe, ahol a kölcsönös szimpátiának köszönhetően végül az igazgatónő úgy döntött, kivételt tesz, és felveszi a kislányomat. Az alatt a hét alatt egyértelművé vált számomra, mennyi mindent kell még tanulnom, hogy gördülékenyebbé tegyem az utazásainkat, ahogyan az is, mennyit számít a család segítsége.