Hat óra. A horizont vörösben izzik, a szomszéd autójának ablakán jégvirág ragyog. Az ilyen reggel bearanyozza a napom. A másik szomszéd kertjére nézek. Zúzmara fehérlik a leanderen, a hatalmas legyezőpálmán. A nyáron mesésen virulók halottak. Elfeledkezett róluk, aki fél éve büszkélkedett: „Ajándékba kaptam!” Visszatérek a kávéhoz, eszembe jut a régi mondás: gazdagéknál könnyen jött, könnyen […]

Hat óra. A horizont vörösben izzik, a szomszéd autójának ablakán jégvirág ragyog. Az ilyen reggel bearanyozza a napom. A másik szomszéd kertjére nézek. Zúzmara fehérlik a leanderen, a hatalmas legyezőpálmán. A nyáron mesésen virulók halottak. Elfeledkezett róluk, aki fél éve büszkélkedett: „Ajándékba kaptam!” Visszatérek a kávéhoz, eszembe jut a régi mondás: gazdagéknál könnyen jött, könnyen megy… Hogy űzzem a keményre fagyott levelek képét, beállok a zuhany alá.

A víz nem mossa át az agyat, állapítom meg délután, hisz egész nap velem maradt a leander, a pálma képe. Este előveszem a fa alá kerülő könyveket, CD-t, a két sálat, csomagolok. Kötöm a masnit, és kérdések fogalmazódnak meg bennem. Ha a több tízezer forintos virág így végzi, mi értelme ajándékozni? De mielőtt megtalálnám a választ, eszembe jut az a két, milliárdos férfi , akikkel volt szerencsém beszélgetni néhány hónapja.

Egyikük szegénységben, kétkezi munkások gyerekeként nőtt föl, korán megtanult értékelni, becsülni minden apróságot. A másik értelmiségi család sarja, neki az édesapja volt egy parányi falu sokgyerekes családjának zsenije, aki azt adta tovább: soha ne feledd, honnan indultál, és adj, ha teheted. A két gazdag férfi a világ két pontján él, az azonban közös bennük, hogy apró, inkább figyelmesnek mondható vagy kézzel készített ajándéknak örülnek a legjobban. Ők mondták, nem szeretik, ha a családtagok, barátok belerokkannak a pénzért megvehető dolgok hajkurászásába, a kedvüket keresve.

Azt mondja az egyik, nekik otthon egyetlen könyvük sem volt. Kölyökként papírt gyűjtött, bolti hullámpapírt, összekötözte, és vitte a MÉH-be, pénzt kapott érte. Aztán észrevette, hogy a könyvkötészetből kikerülő, kishibás kiadványok, könyvtárból selejtezett kötetek is ott hevernek, hát megbeszélte a telep vezetőjével, ne fizessen, cserébe adjon ugyanolyan súlyú kidobott könyvet, mint amennyi papírt leadott. Azt meséli, a Delfin-sorozat műveit magához ölelte, annyira boldog volt velük, és hitte, ha szorgalmas, valamikor lesz egy igazi könyvtára. Mára lett, és máig őriz egy plakátot, amit a MÉH-telepen ajándékba kapott. Az áll rajta: „A könyv szeretetet ad, és szeretni tanít!” A férfinak mindene megvan, amit akar, de ma is örül egy-egy szép, régi kötetnek, a gyűjteményéből hiányzó, régi Füles-példányoknak, nem vár különösebb ajándékot.

A másik férfi szüleinél könyvekben nem volt hiány, ő az útravalót, a „segíts és adj önzetlenül, támogasd a tehetségeket” csomagot vitte tovább, dollármilliókat oszt szét a tudomány fejlődéséért. És különös, de neki is elég a fa alá egy könyv az antikváriumból, egy-egy régi Ezermester-újság.

Sötét, fagyos, decemberi este van. A Hold fényesen ragyog. Kezemben egy kézzel hajtogatott papírdoboz, benne cetlik. Egy beteg utolsó ajándéka. A sokszor forgatott, gyűrött papírdarabokon idézetek: békéről, szeretetről, kitartásról, jóságról. Egy ajándék, amit évek óta őrzök, de arra nem emlékszem, tavaly ki, mit tett nekem a fa alá.

Árvai Magdolna

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2016/50-51. lapszámában jelent meg.