Harmincnyolc év. Ennyi telt el az István, a király című rockopera bemutatója óta. Bródy János és Szörényi Levente sem gondolta akkoriban, hogy közös művük kiállja az idők próbáját, és négy évtized múltán is a hallgatók elevenébe hatol. A darab keletkezése és az utóélete is tele van fordulatokkal.

Bárcsak meglenne a hanglemez, amit tízévesen fényesre tapogattam, és minduntalan megfejtettem rajta az izgalmas jelet, I. István aláírását! Apám mutatta meg, hogy az ábrában ott a király latin nevének – Stephanus Rex – összes betűje. Hetente feltettem a dupla albumot a Videoton Disco Star típusú lemezjátszóra, és átszellemülve hallgattam a dalok füzérét. És meg kell mondjam, bár Koppány keményebb és menőbb fickónak tűnt, azért én lélekben az államalapító király oldalán álltam. Nem a tépelődései és az útkeresése miatt, meg azért, mert a rockoperában az anyukája mondta meg neki, mit kell csinálnia – hanem talán a nevünk azonossága miatt.

Szánkódombból Királydomb

Sajnos nem lehettem ott 1983 augusztusában a több ezer ember között, akik először tátott szájjal, majd leesett állal nézték-hallgatták végig az ősbemutatót. A siker elsöprő volt, a Városliget szánkódombja is megnemesült tőle: innentől kezdve Királydombként emlegetik csak. A rockopera mozifilm-verziójára özönlött a nép. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egyáltalán nem hitt az István, a királyban – ehhez képest a pocsék üzleti évüket ez a dupla album mentette meg. Maguk az alkotók sem voltak felkészülve a sikerre – és hát miért is lehettek volna? A rockopera műfaja sosem a veretes gondolatok és tartalmak gyűjtőhelye, és lássuk be, jelentős részük vásári gagyi. Az István, a király azonban mélyen megpendített valamit minden hallgatójában: büszke identitással ajándékozott meg – ezt pedig 1983 környékén nem nagyon lehetett megélni.