Kedves Ildikó, a tizenkét évvel fiatalabb öcsém szerint én egy régi generáció képviselője vagyok – a negyvenegy évemmel! Pedig jó testvérem, kiskorunkban egymásba kapaszkodtunk, amikor a szüleink váltak, ugyanarra a főiskolára jártunk, én a férjemmel és a négyéves kisfiammal élek, a tesóm anyuval, de önálló emeleten. Épp anyu figyelmeztetett, hogy túl nagy a forgalom az öcsémnél, az egyik lány jön, a másik megy. Amikor ezt szóba hoztam, a tesóm legyintett. Azt mondta, ódivatú lettem, a huszonévesek másképp élnek. (Jövőre ő is harminc…) Megkérdeztem, akadt-e olyan lány a „lakói” között, akibe szerelmes volt, mire a vállát vonogatta, majd kiderült, életében egyszer volt szerelmes, egy középiskolai osztálytársnőjébe, aki külföldre költözött a szüleivel. Tizenhét éves kora óta nem ismert olyan lányt, aki miatt nem aludt éjszaka, mert izgatottan várta, igent mond-e! Ódivatú a romantika, a vágyakozás? Így él majd a négyéves kisfiam? Múlt századi vagyok, mert örülök, hogy a férjem fél évig udvarolt nekem, és ma is szeret, sőt tisztel? Ildikó, mi a véleménye? (Egyébként a tesóm okos, de nem szépfiú.)