Egy meleg, nyári délután legkisebb gyermekünkkel az újpesti Duna-partra menekültünk a forróság elől, kicsit hűsölni a parton. Férjem kacsáztatni tanítgatta a kicsit a lapos kavicsokkal, aki inkább csak marékszámra szórta a vízbe a színes köveket, és jókat kacagott rajta. Fel-alá rohangált a fövenyen, mi pedig önfeledten gyönyörködtünk a visszavert fényekben.

Azután a bölcsis, ahogy az nála lenni szokott, minden átmenet nélkül elfáradt, ilyenkor minden hisztiforrássá válik, így megértettük, hazafelé kell venni az utat. A ház előtt szálltunk ki a kocsiból, amikor a férjem pánikba esett.

Sehol sem találta a pénztárcáját, minden igazolványával, a két kisebbik gyerek összes papírjával, bankkártyákkal, és mivel másnap indultunk nyaralni, nem kevés készpénzzel.

Én gyorsan beültettem a kicsit a kádba, ő lóhalálában vissza a partra, bár – számos rossz tapasztalat miatt – sok reményt egyikőnk sem fűzött hozzá, hogy megtalálja a vaskos tárcát. Fürdetés közben már láttam magam előtt, ahogyan a nyaralás első napjai helyett órákig állunk a kormányablaknál, a rendőrségen, a kikapcsolódás egyre inkább csak egy délibábnak tűnt.

Ismeretlen megmentők

Mindehhez képest a férjem diadalmas, ragyogó arccal robbant be az ajtón fél óra múlva, kezében a tárcával. És mint egy nyári táborból érkező gyerek, olyan nagy örömmel mesélte, hogy két srác megtalálta a bukszát és leadták azon a helyen, ahol mi is bemálnaszörpöztettük a gyereket. Nos, aznap este kipukkant az a félve őrzött pezsgőnk, amit különleges alkalomra tartogattunk. A nyaralásunkra nem vetült felhő, de még jobb érzés volt tudni, hogy valami, amit elsőre nehéz megfogalmazni, működik a társadalmunkban. Mert ki látta volna, ha a megtalálók egy kicsit arrébb húzódva, átnézik, kifosztják, majd egy bokorba dobják a tárcát? Valószínű, hogy nem csak aznap este tudtak volna fényesen szórakozni a pénzből. Sok példa jutott eszembe, kezdve a meghúzott és betétlap nélkül otthagyott autóktól, a gázolás után megállás nélkül elhajtókig –

hiszen, amit mások nem látnak ebben a világban, az meg sem történt.

Ez a két fiú mégis visszaadta egy ismeretlennek, akinek szintén természetes volt, hogy beteszi a pultba, és megvárja, hátha jelentkezik érte a gazdája. Most is megborzongok, annyira jó érzés…

Wanted, fiúk!

Még aznap este a férjem egy Facebook-posztot is kreált, amiben az állt: visszavárjuk a becsületes megtalálókat, hogy megvendégeljük őket a helyszínen. Bármit és bármennyit kérhetnek, a lényeg, hogy megismerjük őket és megköszönjük. Személyesen. Azóta több mint százan osztották meg a posztot, számos hozzászólás is született hasonló eseteket taglalva, de jótevőink nem kerültek elő. Vagy nem jutott el hozzájuk, vagy bátortalanok voltak, esetleg kerülik a felhajtást.

De kik lehetnek ők?

Legvalószínűbb, hogy olyan neveltetést kaptak, amely szerint természetes, hogy ami nem a tiéd, azt vissza kell adnod. Rendben, engem is így neveltek, oké, értem én, de legbelül mi játszódhatott le? Esetleg láttak minket a gyerekkel szaladgálni, vagy azt, ahogyan a vásott kölök a lángosról leszedett tejfölt különös műgonddal keni szét a combján? Egyáltalán belenéztek a tárcába? Ez a kérdés már a lelkiismeret-vizsgálat területére navigálta a gondolataimat. Bár az elmúlt kétezer év volt a nagy kísérlet arra, hogy az emberi morált belső lelkiismereti vezérlésűvé tegye, de ez – a történelmet nézve – csak félig-meddig sikerült. Akkor nem maradt más, mint félretéve a szkeptikus gondolataimat, mégiscsak el kell fogadnom, amit mindig is éreztem legbelül, hogy létezik emberi tisztaság. Hogy minden racionális okoskodás ellenére, léteznek olyanok, akik nem a saját érdekeiket helyezik előtérbe és az első intuíciójuk a tisztességet diktálja. Köszönöm nekik. Mindent.

Kiemelt kép: Getty Images