Az ötvenes évek közepén Biharnagybajomban kapja meg behívóját Kamuti István, az egyszerű paraszti sorból származó fiú. Kalandjainak első állomása Budapest, majd a sors egészen az óceánon túlra repíti, hogy New Yorkban és Rio de Janeiróban keresse a boldogulást és a szerelmet.

Ha az ember emlékezni akar, a fényképeihez menekül, ha felejteni, akkor a fényképein áll először bosszút. Széttépi, szaggatja, akár el is égeti őket, mintha néhány mozdulattal kitörölhető lenne bármi egy életből. Másodpercnyi enyhülést vagy elégtételt hozhat ez a rombolás, de törvényszerű, ha az ember szembenézés helyett a pusztítást választja, később még égetőbb kínnal tér vissza mindaz, amitől szabadulni szeretne.

István az Amerikába tartó hajó fedélzetén fényképeivel teli tárcáját forgatta a kezében, s a távoli horizont helyett a cipője orrát bámulta. „A cipőt, amiben elindultam Magyarországról, pár hónappal előttem egy alkotóvággyal teli fiatalember viselte Budapesten. Minden bizonnyal izgatottan bújt bele, amikor randevúra sietett, és akkor is, amikor a kollégiumból végre a vonathoz, hazafelé igyekezett, hogy az ünnepeket a szüleivel tölthesse” – gondolta István, majd az jutott eszébe, hogyan mosolygott rá cinkosan a fiatal szobrász, amikor átadta neki az ingjét, a nadrágját és a cipőjét a bakaruháért cserébe. „Te is megtennéd értem, de nekem nincs kihez mennem” – így búcsúzott tőle a szobrászfiú azon a novemberi estén, amikor István a félelmeivel leszámolva a légópincén keresztül elindult a Balzac utcába.