Kamuti Istvánt szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötri, amiért akaratlanul is egy ártatlan ember halálát okozta. Az ’56-os forradalmat követően menekülnie kell, s a New Yorkba tartó hajó fedélzetén leszámol addigi életével. Manhattanben azonban minden új és ismeretlen, és kérdéses, hogy a szerencse a biharnagybajomi parasztfiú mellé szegődik-e.

István fölmászott a lakatlan gyárépület tűzlépcsőjén, hogy közelebb kerüljön az éghez. Különös nyugalom áradt szét benne, amikor felismerte a Göncölszekeret. A tetőről visszalépve azonban újra olyan sötétség ölelte körbe, mintha minden téglát gondosan koromba mártottak volna. Ez Bábel tornyának történetét idézte fel benne a Bibliából. Ő is úgy érezte magát a New York-i felhőkarcolók tövében, mint Bábel lakói: nem értett egy szót sem a körülötte nyüzsgők beszédéből.

Magzatpózba gömbölyödött a matracon, és a tenyerébe lehelt levegővel próbálta melegen tartani megdermedt ujjait. Az éhséget már nem érezte, összeszűkülő gyomrát levegővel töltötte meg, és úgy várta, hogy megvirradjon. Abban reménykedett, hogy másnap a gondviselés is újra rátalál. „Ha nem talál rám, nekem kell őt megkeresnem. Ha nem jön el hozzám a szerencse, majd én megteremtem magamnak” – gondolta, s azzal átadta magát első, születőben lévő amerikai álmának.

*

Reggel a megállás nélkül hömpölygő embertömegben sodródva kelt át a Hudson folyón Manhattanbe. A Brooklyn Bridge drótsodronyai közé zárva, hosszúra nyújtott lépésekkel, elszántan és felszegett állal lépkedett a híd acéltestén. Jobb híján a hídon süvítő szél frissítette fel, miközben reménnyel telve egy jobb élet lehetősége és a város szíve felé vette az irányt. Könnyű és tiszta volt az ég, érezni lehetett a tavaszt a levegőben. New York hol kiköpi, hol elnyeli az oda érkezőket, nehéz megmondani, kinek milyen sorsot szán. Egy azonban biztos: annak, aki boldogulni akar, keményen meg kell dolgoznia mindenért.