– Hánykor kelt ma?

– Hatkor. Fél órával később, mint máskor.

– Verőfényes szeptemberi szombat délelőtt van. Az ember ilyenkor kirándul vagy piacozik, esetleg ráérősen főz -, de ha lehet, nem dolgozik…

– Én már piacoztam, gyönyörű zöldbabot vettem, karfiolt és padlizsánt… De a hivatalomban ez az egyetlen nyugodt nap, és most is órára be van osztva az időm.

– Két hónapja próbálom utolérni… Ez nem embernek való tempó. És kérdés, hogy meddig lehet csinálni.

– Tegnap Szegeden voltam egy regionális találkozón, a beszélgetés az éjszakába nyúlt. Reggel szokás szerint ott is korán keltem, és kiszámoltam, fél héttől hétig van egy szabad félórám. A szálloda mellett volt egy nyitott medence, kicsit hűvös volt, de lementem úszni. Gyerekkoromban versenyszerűen úsztam, imádom a vizet, teljesen el tudok lazulni, a tempózás tökéletesen kikapcsol. Lemegy az első hossz, fordulásnál megállít egy úr, megismer és kedvesen megkérdi, hogy mindig így kezdem-e a napot. Mondom, sajnos, csak ritkán. A második fordulónál felhívja a figyelmemet, hogy van itt Szegeden egy konténerszálloda, hát intézkedni kéne, mert jó és érdekes vállalkozás lehet. Amikor harmadszorra is megállított, akkor azt mondtam neki, bocsánatot kérek, de én most nem dolgozom, az egész napból ez a fél óra jut magamra, szeretném végigúszni… Lehet, hogy megbántottam, mert nyilván tele volt jó szándékkal, de hárítanom kellett – egyszerűen önvédelemből.