Komorodik a világ. Nem tudjuk feledni a sivatag felől süvítő olajfoltos, gyilkos szelet, itthon a viszálykodás, a szegénység harap nagyokat vérszegény lelkierőnkből. Zseniális szakemberek, világmegváltók, pénzhajhász mágusok tanítgatnak minket élni… hinni – legalább önmagunkban. Mi is segíteni próbálunk, mert ki kell bírni, túl kell élni. Mert az élet gyönyörű – lehet.

Az embernek azért van feje, hogy felemelje, azért van szája, hogy mosolyogjon, azért van szeme, hogy csillogjon.

I. telefon: Már a csörrenés olyan, mint egy jaj kiáltás. Régi barátnő Kenéséről. – Ha egy házaspárnak már ahhoz sincs kedve, hogy veszekedjen, ha már meg sem fogalmazzuk, mi bajunk a másikkal… Csak a gyerekek! Mi lesz velük? Nem vagyok önző. Nem igaz! De egy kiürült kapcsolat…, egy munkanélküli férj… Ne akarj lelket önteni belém, úgysem sikerül!

II. telefon: Diadalmasan kiabál bele a készülék az álmos hétfő délutánba. Megint Kenese. – Szombaton és vasárnap egy pszichotréning-tanfolyamon voltam. Nem tudom, miért vagyok ennyire boldog… De azt tudom, hogy ezentúl én fogom irányítani a sorsomat. Ura vagyok az életemnek. Mit nem értesz? Feltöltődtem… Ez így működik… Ha nem hiszed, gyere el holnap Veszprémbe!

Megfürödtem a tekintetében

Mint kiterjesztett szárnyú, nagy madár, ül a neurózis Veszprém felett. Budapesten érzem magam… Merev tekintetű férfiak vonulnak diplomatatáskáikkal. Mintha álarcot viselnének. Ideges, szürke arcú anyák noszogatják gyorsabb haladásra csemetéiket. Agyonstrapált asszonyok cipelik hét végi szatyraikat.

A büfésnő mosolya fejbe kólint a Művelődési Központban. – A pszichotréningre jött? Csodálatos élményben lesz része.

(Mi ez? Reklámfogás? Beszervezték a büfést?)