Kezdő újságíróként hallottam először Hosszúperesztegről. Már a neve is tetszett. Mekeg ugyan, de a perec jut róla az eszembe. Akkori olvasószerkesztőm egy életre beoltott. A peresztegi plébános bölcsességei…, a bikatöke pörkölt…, a tökös-mákos rétes. Irigyeltem, hogy olyan büszke a gyökereire, „vazs” megyeiségére. Tavaly nyáron peresztegiek lettünk: vettünk egy elaggott parasztházat a faluban. Az árából legfeljebb pár négyszögöl balatoni telket kaphatnánk. Egy kacsalábon forgó palotáért sem cserélnénk el. Mert a falu elvarázsol: kisimít, megnyugtat, gyógyít.

Nem mondom el, hogy férünk el heten egy Wartburg kombiban. Nem mondom el, hogyan viselik a gyerekek a hátsó ülésen összepréselve a százhetven kilométert, mennyit vihognak, hányszor vesznek össze és békülnek ki, hányszor állunk meg enni, inni, pisilni. Nem mondom el, hogy életem párja hányszor fogadja meg, hogy többé így nem utazunk. Elég annyi, hogy körülbelül négy óra alatt érünk le Peresztegre.

Szorongva várjuk, hogy pesti lakásunk kényelme után mit szólnak gyerekeink a kert dzsumbujához, az öregecske épülethez, a kert végében díszelgő budihoz. Nyaralás előtt előkészítettük a terepet: elhelyeztük az ágyakat, berendeztük a tágas konyhát. Az egyik sarkába tettük a fekhelyünket, fölé öles betűkkel kiírtuk a falra: APA-ANYA HÁLÓSZOBA. Az ablak előtti terület lett a valódi konyha ebédlőasztallal, gáztűzhellyel, hűtővel meg egy ormótlan konyhaszekrénnyel. Vettünk két óriási lavórt. FÜRDŐ, MOSOGATÓ – hirdeti felettük a falirat. Pingáltam még néhány piros retket, vigyorgó répalányt, hogy teljes legyen az összkomfort.

Izgatottan várakozunk, míg apa – körülbelül tíz percig – matat a rozsdás zárral, és győzedelmeskedik a kapunyitást akadályozó óriás fűcsomók felett. Gyerekeink olyan indiánüvöltéssel rohannak végig a kerten, hogy a környékbeli aprójószág fejvesztve menekül. Nem érdekli őket a méteres gaz, a helyenként málladozó vakolat, se aggodalmas ábrázatunk. – A világ legszebb birtoka! kurjantja Krisztián, bár lelkesedése valójában a házunk előtti hatalmas focipályának is szól. Zsófi – a racionális – percek alatt eltervezi, hogyan alakítjuk majd át a tágas istállót gyerekszobává. Kori összebarátkozik a réten játszadozó kisgyerekekkel, s szokás szerint szervezni kezdi óvodáját. Noémi – a legnagyobb, egyébként művészlélek – a szekrény aljában talált függönyanyagokat méregeti, jut-e elegendő az ablakokra. Panka a száznegyvenhatodik cigánykerék után meglátogatja a budit. Vizsgálgatja, méregeti, körbejárja, négy esztendeje minden aggódása összesűrűsödik a tekintetében: – Nem fogok beleesni?