Franciska, túl a hatvanon, nem lát a méregtől, kapkodja a levegőt. Az arca szürke falevél, szája penge. Ismerem rég, gyerekkori játszótársam volt a lánya.

– Na mit gondol, mi újság az eszelős lányommal? Elválik attól a rendes, tisztességes urától! A nővére példás családi életet él, ő meg ahelyett, hogy végre gyereket szülne, válik!

Sután magyarázom, hogy ilyesmibe nem lehet beleszólni, de a máskor apácaszelíd Franciska a szavamba vág, halvány szarkalábai súlyos ráncokká mélyülnek.

– Az a hülye lány! Tán én nem szenvedtem, amíg felneveltem? Mennyit kínzott a férjem! Egyáltalán, mit képzel a maguk korosztálya? Fáklyásmenet az asszonyélet?

– Nahát! Gyerekkoromban mindig azt hallottam, hogy a maga férje a legjobb, a legcsodálatosabb apa… – ámuldozom a váratlan őszinteségen.

– Ugyan már! – legyint az idős asszony és köszönés nélkül faképnél hagy.