Kamuti István, aki nem beszél angolul, és éppen csak megérkezett New Yorkba, nem is sejti, mire adott kezet a manhattani munkaközvetítő irodában. Sem energiája, sem ideje nincs azonban a jövő miatt aggódni. Egyszerűen hagyja, hogy a Radio City Music Hall épületében magával sodorják az események.
Tisztaság, púder és parfüm illata lengte be a többszintes, vibrálóan fényes neonfelirattal díszített épületet, ahová a koncertszervező a művészbejárón keresztül húzta magával Istvánt. A színpadot mélybordó függönyök keretezték, a nézőtéren pedig, ameddig a gyenge fényben el lehetett látni, hatalmas, fehér lepelbe bújtatott, kör alakú asztalok álltak. Az asztalok közepére elegáns és illatos virágokból készített kompozíciókat helyeztek a szervezők. A különböző dísznövény-összeállítások olyan frissen pompáztak, mintha szitáló esőben metszették volna őket pár perccel azelőtt. A rafinált élő díszítés olyan hatást keltett, mintha a virágok és a szokatlan formájú, egzotikus levelek közvetlenül az asztalból nőttek volna ki. A gondosan elhelyezett evőeszközök hosszúra nyúló vacsorát ígértek. Az apró kések, villák és kanalak folyamatosan növekedtek a tányér felé haladva, mellettük pedig különféle méretű és formájú borospoharak csillogtak.
Istvánnak még mindig fogalma sem volt arról, mibe csöppent, s el sem tudta képzelni, mi lesz a dolga az este folyamán. Veszítenivalója azonban nem volt, s titkon remélte, ha már ilyen hirtelen elrabolták, enni azért adnak majd neki.
Az idegen a színpadra vezette, s egy vállfán pihenő szmokingot tartott elé. Megnyugodva állapította meg, hogy a méret stimmel, majd a fiú kezébe nyomta a ruhadarabot, és megmutatta az öltözőt. István újjászületve tért vissza a feszesre szabott szmokingban. A halott szobrászfiú fekete cipője minden lépése nyomán kopogott.
A férfi elismerősen csettintett a jó kiállású fiatalembert látva, majd hosszas magyarázásba kezdett. Mivel István nem tudta eldönteni, mikor hangzik el kérdés, és mikor állítás a feléje intézett monológban, hol jelentőségteljesen bólintott, hol csak hümmögött egyet két igen között, néha pedig elismerően rámutatott a mellkasán feszülő szmokingra. Biztosra vette, hogy pincéri feladatot szánnak neki, és azt magyarázzák éppen, miként kell elhelyeznie a tányérokat az asztalon.