Már a rovatcím sem igaz! Egy mukkot se higgyenek belőle! Ne hagyják magukat azzal az ígérettel lépre csalni, hogy „most aztán be lesz mutatva Polyák Lilla”! Csudát! Ahhoz, hogy bemutathassam, előbb meg kéne ismernem őt, most azonban kicsorbul nálam minden tudomány!

Itt ül szemben, két próba között, a Madách Színház Miközben szabályos, kerek, szépen n társalgójában. Összeszedett, bájos, harmonikus, mozdulatai határozottak, tartása feszes, tekintete magabiztos, ugyanakkor a szája sarkában félszeg mosoly húzódik, szemében különös fény villan, fejét le-leszegi. Hát ő lenne Polyák Lilla?!

Miközben szabályos, kerek, szépen megfogalmazott mondatokban beszél, az asztalon sebes mozdulatokkal szalvétafecnivel babrál. Úgy hiszem, zavarában gyűrögeti, ám kiderül, hogy szó sincs zavarról! Pikkpakk, remekmívű kis koronát hajtogat ki belőle. Játék, persze, de mindenben, amit csinál, van valami rendkívüli, királynői, valami fényes, valami nagyálmú, valami hétköznapon túli. Első gyermekkori emlékei is vágyképek a fény, a ragyogás, a színpad, a szereplés iránt! Ezt hordja azóta is, emblémaként, eredendő indítékként folyamatosan egy egészen szabálytalanul alakult élet, egészen rendkívüli pálya során. Igen, a fényt, a ragyogást. És ezzel együtt a folytonos kívülállást, rendkívüliséget, olykor magányt, olykor féltést, olykor kiszolgáltatottságot, és folyamatosan az egyediség szabálytalanságát egy világban, amely egyre inkább kényszerít betuszkoltatottságra. Jé, hát ő lenne Polyák Lilla?

Aztán, látva csodálkozásomat a produktum iránt, egy hetyke mozdulattal hirtelen odapöccinti elém a koronát. Hékás, magának készítettem! Pillantása kihívó, büszke, öntudatos, vásott. Mint valami vadóc, versengő, ördögfióka bakfislányé. Jé, hát ő lenne Polyák Lilla?!