Ma, szeptember 10-én van az öngyilkosság megelőzésének világnapja. Milyen szívszorítóan ironikus, hogy majdnem napra pontosan egy éve ezen a napon dobtad el magadtól az életet. Sokat gondolkozom rajta: vajon mit tehettem volna, hogy megelőzzem ezt? 

A fülemben még mindig ott csengenek szavaid, amikor utoljára beszéltünk telefonon: „Mikor találkozunk?” De mindig volt valami, másik program, kijárási korlátozás, sok munka… Akkor este a lakásod közelében voltam, gondoltam is, hogy rád írok, végre hozzuk össze, gyere le a térre, igyunk meg valamit, de társasággal voltam, ezért úgy voltam vele, hogy majd máskor. Lesz még alkalom. Hát nem lett.

Másnap hatalmas dugóban álltam. A szűk, egyirányú utca közepét egy mentőautó foglalta el, nem lehetett egyik oldalról sem kikerülni. Abban az utcában laktál te is. Pont abban a házban, ami előtt villogott a sárga úttorlasz. Előttem-mögöttem a kocsisor, nem volt hova menni, de úgysem siettem sehova. Vártunk. Hosszú percek után egyre többen szálltak ki az autójukból, csípőre tett kézzel figyelték a meg sem moccanó, üres mentőt, többen hangosan méltatlankodni kezdtek egymásnak, hogy nem tudnak haladni. Bennem nem volt feszültség, helyette bénító hidegség áradt szét a gyomromban.

Ha ilyen sokáig nem mozdul a mentő, az nem jelent jót. Akkor súlyos a helyzet. Akkor még küzdenek.

Elmormoltam magamban valami imaféleséget, „könyörgök, csak ne hiába!”

Végül a mögöttem állók unták meg hamarabb, és szépen lassan tolatni kezdtek, így feltárult a menekülőútvonal, mehettem én is tovább.

Aznap éjjel többször csörgött a telefonom, de nem vettem fel, lenémítottam, és aludtam tovább. Ugyan mi nem várhat reggelig? Akkor jött az üzenet, amit mégis elolvastam és azonnal éber lettem. Ismét szétáradt bennem a jeges félelem.

Abban az utcában laktál te is!

Azonnal írtam neked, hogy igaz-e a hír. Biztosra vettem, hogy ez csak egy hülye vicc, de azért ez már tőled is túlzás, ilyennel nem illik mégsem. Na, írjál már vissza. Nem igaz, még csak el sem olvasod?! Válaszolj.

Abban az utcában laktál te is…

Hogy történhetett? Látszólag megvolt mindened: szép voltál és fiatal, csak 37 éves, sokat röhögtél (mert te nem nevettél, hanem mélyről jövően hahotáztál), egy új szerelem bizsergető kezdetén. Legalábbis én ennyit láttam belőled, mert nem voltunk olyan közeli barátok, bár ismertük egymást jó tíz éve. Még az esküvőmre is eljöttél. Más látta? Voltak jelek? Van jogom egyáltalán gyászolni téged? Megdöbbenni a halálodon? Sírni miattad? Haragudni rád? Haragudni a vírusra, ami miatt nem tudtam elbúcsúzni tőled, ami miatt elveszítetted a munkahelyedet és a reményt, hogy talpra állj? Miért nem tudtál csak pár hónapig még kitartani? Miért nem írtam rád aznap este? Miért?

Miért?

(Kiemelt jép: Getty Images)