Az olimpiai, világ- és háromszoros Európa-bajnok úszó a magánéletben is éppoly céltudatos, mint a sportban, meséli sebészeti ápolóként dolgozó édesanyja Szegő Andrásnak.

Hogyan emlékszik vissza arra a bizonyos 200 méteres pillangódöntőre a tokiói olimpián? Állt Kristóf a rajtkövön…

Mi pedig idehaza ültünk a férjemmel, és néztük a tévében a versenyt…

Mennyire felfokozott állapotban?

Persze hogy izgultunk előtte, aztán közben egyre inkább megnyugodtunk, látva Kristóf teljesítményét, és persze igen boldogok voltunk a végén… Nagyon-nagyon örültünk, de ezt nehéz szavakba önteni…

Én azt hittem, hogy szétveti a házat a boldogság… Hogy ujjonganak, táncolnak, pezsgőznek. Viszonylag ritkán fordul elő, hogy az ember gyermeke olimpiát talál nyerni…

Nem okozott számunkra olyan nagy meglepetést a győzelme. Mondhatnám úgy is, hogy számítottunk rá. Kristóf előtte is hangsúlyozta, hogy nyerni megy Tokióba, és ez eleve megnyugtatott bennünket. Ő nem az a handabandázó fiú, amit mond, annak mindig megvan az alapja. Most sem kételkedtünk abban, hogy olimpiai bajnok lesz. Erre született.

Ugyanakkor Kristóf meg nem győzi hangsúlyozni, hogy ez a család győzelme volt. Hogy a segítségük nélkül semeddig nem jutott volna el…

Az biztos, hogy rengeteg energiát tettünk bele. Amikor elkezdett úszni, mélyvizes uszoda sem volt itt Érden. Minden nap át kellett vinnünk Százhalombattára, mert ott volt a legközelebbi szabályos uszoda, ahol egyáltalán edzhetett. Négy és fél évig minden nap hat órára odamentünk, én megvártam, és kilenc körül értünk haza. Olyan fáradt volt, hogy végigaludta az utakat a gyermekülésben, aztán zsupsz az ágyba! Nem éltünk éppenséggel túl kényelmes életet akkoriban.