Ákos már egy ideje óvodás, de még sosem maradt az óvodában egyedül. Vagy az anyukája játszott vele a babakonyhában, vagy az apukájával épített magas tornyokat, vagy a nagymamájával rajzolgatott egészen ebédig. Ákos szeret óvodába járni, de csak akkor, ha nem kell egyedül ott maradnia.

Ma reggel, amikor megérkezett az óvodába, az anyukája leguggolt hozzá, hogy elbúcsúzzon tőle:

– Én most elmegyek dolgozni, de ebéd után már itt is leszek érted! – Azzal egy nagy puszit cuppantott Ákos pofijára, és bekísérte a csoportszobába.

Ákos pityeregni kezdett. Az ajtóban belecsimpaszkodott az anyukája lábába, és csak szorította, szorította, hogy ne menjen el. A gyerekek köréje gyűltek, az óvó néni vigasztalni próbálta. De Ákos rájuk sem nézett! Csak bújt az anyukájához, és egyre keservesebben sírt. Lea szólalt meg elsőnek:

– Nem kell félni tőlünk, mi aranyosak vagyunk!