Kamuti István, aki az ’56-os forradalom után menekültként érkezik New Yorkba, egy szerencsés véletlennek köszönhetően a Radio City Hall színpadán találja magát. A kubai zenésztársak megmentik a lebukástól, ám az este újabb váratlan fordulatot és egy sorsdöntő találkozást tartogat.
István csukott szemmel táncolt a színpadon, és érezte, ahogyan a félelem először apróra zsugorodik, majd megszűnik benne, hogy végül átvegye a helyét valami egészen más. Az adrenalin, a körülötte áramló zene és a zenésztársak segíteni akarása olyan, számára eddig ismeretlen energiává állt össze a színpadon, ami valósággal transzba ejtette. A benne intenzíven éledő életösztön elhitette vele, hogy ha ezen múlik az élete, akkor zenélni is tud.
Egyre vadabbul szaggatta a húrokat, mit sem sejtve arról, hogy eltúlzott mozdulatain milyen remekül szórakoznak a kubai zenészek. Már nem gondolt a menekülésre. Rájött, hogy a nézőtéren ülő vendégek saját magukkal, a saját történeteikkel vannak elfoglalva éppen úgy, mint ő. De tévedett, mert María bizony felfigyelt a kezdetben bátortalan, majd egyre szenvedélyesebb mozdulatokra. A fiatal nőt is magával ragadta a kubai muzsika, már táncolt volna, és mivel eddigi életében mindig azt tehette, amihez éppen kedve volt, pontosan tudta, hogy hamarosan táncolni is fog.
María mulatt volt: európai hódítók és egykori afrikai rabszolgák vére keveredett benne, s ahogy a legtöbb embernek Brazíliában, biztos, hogy az ő ősei között is voltak őslakosok. Szerencsés személyiségében így két életszemlélet találkozott: megvolt benne azoknak az öntudata, akik egykor leigázták Dél-Amerikát, és azoknak a természetes életszeretete is, akiket a hódítók rabszolgasorba taszítottak. Szabadságvágyát édesanyjától, büszkeségét pedig édesapjától örökölte.