A Magyar Néphadsereg jóvoltából édesapám – kétéves koromig – csalárd jelenésnek számított otthon. Amikor leszerelt, és mi elkezdtünk barátkozni (ő nemcsak velem, de az apaszereppel is), tartottam tőle. Sőt, ne szépítsük, féltem. A korai emlékeimben hallom anyu békítő hangját, „de hát ő az apukád”. Háromgenerációs, zsúfolt családban nőttem fel, így apám késedelmes megismerése is a szeretet és a biztonság szép emlékei közé szelídült. Mégis, utólag csak ezzel tudom magyarázni azt a felnőttkori mániámat, hogy én majd szigorú apa leszek. Mondván, a biztonságnál és a határok rigorózus ismereténél nincs fontosabb a gyermek életében. Efféléket éveken át szajkóztam a feleségemnek, és ő rendre rám hagyta. A nők általában nem szeretik a meddő tervezést, zsenánt olyasmiről beszélni, amihez nincsenek meg az alapvetések: nevelésről prédikálni, amíg nincs gyerek.