Hatásos lehetne egy tragikomédia nyitójelentében, ha a fiatal főhősnő komolyan nézne a középkorú férfipartnerére, és feltenne neki egy mellbevágó kérdést: „Lehet, hogy te vagy az apám?” Ha jó színész játszaná az apajelöltet, látványos metakommunikatív jelzésekkel érzékeltethetné, mit él át egy férfiember e kérdés hallatán. Ám ahogy figyelem Liliánát, a valódi történet főszereplőjét, aki januárban tölti be a tizenkilencedik évét, összefacsarodik szívem, mert az élet nem tragikomédiát írt, hanem görög sorstragédiát.

„Véletlen vagyok”   

– Kicsi korom óta kérdezgettem anyukámat, ki az apám – meséli Liliána, aki az előző nap tudta meg, hogy felvették egyetemre, ami bizony ritkaság az állami gondoskodásban felnövők között. – Eleinte beletörődtem a hallgatásába, de amikor már nevelőszülőnél éltem, agresszíven követeltem, árulja el. Aztán középiskolás koromban, az utolsó láhatáson, amikor még kíváncsi volt rám – azóta megismerni sem akart egy véletlen találkozásunkkor –, kimondott egy nevet és címet. Nem mertem elhinni, hogy apukám elérhetőségét adta meg, mégis nekivágtam az ismeretlennek a barátnőm társaságában.

Szerencsére nem kellett messze utazni attól a dunántúli nagyvárostól, ahol Liliána élt a nevelőszülőjével, és ő izgatottan szólította meg a kertben munkálkodó középkorú férfit, és a neki segítő idősebb urat. Az utóbbi elképedve méregette Liliánát. „Csak nem Bernadett lánya vagy? Hasonlítasz rá!”, mire ő bólintott, majd feltette a korábban említett kérdést a fiatalabb férfinak, aki úgy nézett rá, mintha szellemet látna. Hosszú szünet után felelt: előfordulhat…

Most szakítsuk meg e három évvel ezelőtti jelenetet, hogy meghallgassuk Liliánától, aki az emlékek hatására hozzá sem nyúl a kávézó asztalán illatozó kapucsínóhoz, hogy mit élt át kisgyerekként e furcsa találkozásig!