Ötvenedik születésnapon innen, covidon túl, balatoni forgatás és fővárosi sanzonest között, túrabakancsban vagy fakanállal a kézben: villanások egy úton lévő ember életéből, aki egyre közelebb jár önmagához.

A napodnak hányad része olyasmi, amit a magad örömére teszel?

A munkán kívül semennyi. De ezt úgy képzeld el, hogy tényleg nincs két percem egy nap, amit lazítással töltenék. Viszont amit most vállaltam, mind tudatos döntés volt. Speciális időszakot élünk, nem lehetünk biztosak benne, mikor lesz nyitás-zárás, mennyit fogunk tudni dolgozni. Ráadásul tavasszal átestem a covidon, hat hétig voltam beteg, ezért egy hónapot csúsztak a munkáim. Az összes olyan feladat, amit most vállaltam, nagyon nagy szerelem, iszonyú sok örömöt ad. Kőkemény munka, de befektetés is egyben, mert közben mindegyikből töltekezem. Zakatolok a sok tennivalótól, de ma például úgy döntöttem, megpróbálok picit tovább aludni, mert éjszaka dolgozni fogok. Nem sikerült, jóval korábban felébredtem, mint terveztem. De legalább át tudtam nézni a naptáramat. Ez a legnagyobb félelmem: hogy nem jutok el oda, ahová kellene, vagy nem tanulom meg azt, amit kellene – mert még ez is be van osztva.

Mikor fog a legjobban az agyad?

Reggel. De a covid után memóriazavaraim voltak, el is mentem neuropszichológushoz. 

Véletlenül nem Donauer Nándornál jártál, akinek rovata van lapunkban?

De igen! Fantasztikus ember! Azt javasolta, végezzek olyan mozgást, ami erősíti a jobb és a bal agyfélteke közötti kapcsolatot. Jógáztam és nordic walking botos gyakorlatokat csináltam. Később visszamentem hozzá azzal, hogy még mindig vannak problémáim. Megnyugtatott, hogy ez már csak a nem alvás következménye. Elmagyarázta, hogy a megtanult dolgok két hullámban rögzülnek, és ehhez fontos lenne, hogy még éjfél előtt lefeküdjek. Inkább reggel keljek fel hamarabb.

Azért is kérdeztem, mennyi feladatot vállalsz, mert tavaly ősszel azt mesélted nekem, hogy egyre jobban tudsz nemet mondani. Azt is elárultad, hogy a tavalyi év a szakítások, a nagy lezárások éve volt.

Tavaly azt vettem észre, hogy magamban vizsgálgatom, mennyi olyan kapcsolat van az életemben, amelyben tulajdonképpen nem vagyok őszinte. Ez azt jelenti, hogy hajlamos… voltam, talán most már mondhatom így, múlt időben, szóval hajlamos voltam sokkal inkább a másik érzéseivel azonosulni, mint a sajátjaimmal. Ez nyilván iszonyú megalkuvás meg gyávaság, és még sok minden másnak is nevezhetjük. Különös mintázat. Vajon miért gondolom azt, hogy sokkal többet kell belefektetnem egy kapcsolatba, mint a másiknak? Amikor elkezdtem ezt felismerni és határokat szabni, az természetesen konfliktusokat szült. Az illető jellemzően vissza akart passzírozni mindkettőnket abba a helyzetbe, ami nekem már régóta nem volt jó, csak korábban nem jeleztem. Vagyis jeleztem, csak nem elég erőteljesen. Nem baj, így fejlődünk, így alakulunk, mindenkinek megvan a maga ritmusa, nem tudok előrébb tartani, mint ahol tartok. Igyekeztem azzal az érzéssel lezárni ezeket a kapcsolatokat, hogy elengedem a sértettséget és a haragot, megköszönöm a másiknak, hogy hozzásegített ehhez a tanuláshoz, és boldog életet kívánok neki. Valahogy el kellene jutnunk idáig, mert saját magunkat keserítjük, betegítjük meg, ha nem így teszünk.