Három év után ismét ellátogatott hozzánk LP, akinek Lost on You című gigaslágerét az is dúdolja, akinek amúgy fogalma sincs arról, hogy ki is ez a bongyor hajú, pimasz mosolyú énekes. Az olasz felmenőkkel is büszkélkedő Laura Pergolizzi Long Islanden született 1981-ben, majd előbb New Yorkba, később Los Angelesbe költözött szerencsét próbálni. Első önálló albuma, a Heart-Shaped Scar (szívalakú heg) 2001-ben jelent meg, de a várt siker elmaradt, ezért kisebb-nagyobb énekesi próbálkozásai mellett sokáig főleg dalszerzéssel foglalkozott, nem is akármilyen szinten: többek között olyan nagyágyúknak írt slágereket, mint Rihanna, a Backstreet Boys, Leona Lewis, Cher és Celine Dion.
Az igazi áttörést a már említett dal hozta el számára, aminek két változatát a YouTube-on összesen már egymilliárdnál is többször lejátszották. De hogy a siker ellenére mennyire nem szállt el magától, az is jól mutatja, hogy miután az interjú végeztével a közös kép készítése közben kiesett a fülbevalóm, ő az asszisztensével együtt térden állva kereste a szőnyegen (meg is találták!).
Kép: Hartinger Emese
Gyakran beszélsz arról, hogy nem illesz bele a hagyományos nemi szerepekbe. Ez olyan téma, amiről szívesen beszélsz, vagy már unod picit, hogy mindig erről kérdeznek?
Nem, egyáltalán nem unom. Próbálok úgy beszélni róla, hogy „ez van”, ez a helyzet, de nem ezt tenni a fő mondanivalómmá. Mert miért is kellene, hogy ez legyen? Nem szükséges erről beszélnem, hiszen az emberek ígyis-úgyis tudják rólam, hogy meleg vagyok vagy sem. És én meleg vagyok. Ezért aztán nem akarom túlerőltetni ezt a témát, de boldogan beszélek erről, és kiállok a közösségemért. Mondjuk úgy, hogy elfogadtam, hogy ez is az egyik feladatom, de sohasem éreztem úgy, hogy kényszerítenének, mert elég könnyedén beszélek erről.
Mikor ébredtél rá, hogy példakép lettél az LMBTQ+ közösség számára?
Igazából csak akkor gondolok erre, amikor ti, újságírók ezt kérdezitek tőlem. Akkor mindig azt mondom magamnak, hogy „ó, tényleg”.
Szóval nem érzed magadon a nyomást, hogy megfelelj az elvárásoknak?
Nem! Egyáltalán nem. Vegyük például a házi legyet (housefly – a szerk.). Sohasem gondolkozunk el azon, hogy miért is nevezik így, hiszen csak repked (flying – a szerk.) a házban. Szóval igazából semmi különleges nincsen benne, nem egy különleges faj vagy ilyesmi, csak teszi azt, amihez ért. Én is ilyen vagyok: teszem a dolgomat. Csak úgy létezem, melegen. Ha valaki rámnéz és felkiált: „dehát te meleg vagy!”, akkor azt mondom, „igen, az vagyok”.
Nem riadsz meg a keményebb témáktól sem: a No Witness (szemtanúk nélkül – a szerk.) videoklipjében két meleg apát vernek össze brutálisan. Manapság, amikor néha olyan érzés, hogy visszamegyünk az időben, ezek nagyon fontos témák. Az érzékenyítést lehet a küldetésednek nevezni, vagy inkább terápiás jelleggel használod fel a zenédben?
Igen, szeretek olyasmikről írni, amiktől jobban érzem magam a bőrömben. Szerintem az emberek, ha hallanak egy dalt, amiben van egy sor, még ha csak egyetlen egy sor is van benne, amivel azonosulni tudnak, akkor az magába szippantja őket, így kevésbé érzik magukat egyedül.
Nagyon nyitott és őszinte személynek tűnsz, aki nem fél vállalni a véleményét és önmagát. Mindig is ilyen magabiztos voltál, mint ma?
Talán a rengeteg csalódás teszi, ami az évek során ért (nevet). Amerikában van egy mondás: tettesd, amíg el nem éred (fake it till you make it – a szerk.). Én is így voltam vele: magabiztosnak mutattam magam, amíg valóban nem lettem az. Sokan azt hiszik, hogy az ismertség vagy valamilyen jellegű siker kell ahhoz, hogy önbizalmad legyen, de ez nem igaz: nekem nincsen szükségem minderre. Én már előtte is magabiztos voltam, vagyok és leszek is – de értesítelek, ha ez megváltozna (nevet).
Több legendás előadónak írtál már dalokat, mint például Cher, Rihanna és a Backstreet Boys. Nehezebb másoknak írnod mint magadnak?
Úgy érted, mert én nem vagyok legendás előadó? (nevet.)
Természetesen nem, csak arra vagyok kíváncsi, hogy mennyiben más a folyamat.
Csak viccelek. Szívesen mondanám azt, hogy ilyenkor megpróbálok a másik fejével gondolkozni, hogy „vajon mit szeret Rihanna bulizás közben csinálni?” , „mit érezhet Leona Lewis a legutóbbi kapcsolatával kapcsolatban?”, vagy „mit gondolhat Cher a melegekről?”. Nem kell ezt túlbonyolítani, csak leírom, hogy Rihanna szeret bulizni, Leona szereti az expasiját, Cher szereti a melegeket, és bumm, kész is, hiszen ők is olyanok, mint én. Kiadom magamból a gondolataimat, és jól érzem magam ettől. A saját helyzetemből írok, mert úgy gondolom, hogy ez ugyanúgy rezonál az emberekkel.
Milyen érzés volt a háttérből a rivaldafénybe kerülni, amikor a Lost on You lett az egyik legtöbbet Shazamozott sláger, és mindenki megismerte a nevedet?
Sokkoló volt, de ugyanakkor áldás is. Megmutatta az előítéletességet, azt, hogy egy nagy lemezkiadó íróasztala mögött ülő seggfej azt sem tudja, hogy mit beszél, hiszen olyan dalt utasított vissza, és esett el sok-sok pénztől, amivel én, nos, elég jól kerestem. De nem is a pénz a lényeg… Hanem, hogy mennyire röhejes volt ez az egész. És szeretném, ha az emberek tudnák, hogy ez gyakori történet. A
tanulság az, hogy tudd magadról, hogy mid van, hogy mire vagy képes, és merj nagyot álmodni.
Fake it till you make it! Csak csináld!
Megváltoztatott ez az élmény? A mostani LP miben különbözik az öt évvel ezelőtti LP-től?
Nem, csak valamilyen szinten úgy érzem, hogy nagyobb lett a felelősségem, hogy tovább haladjak. Ugyanazokon a dolgokon parázom: vajon szeretni fogják az emeberek az új albumomat? Elég jó vagyok? Képes leszek turnézni? Fogok-e jó dalokat írni? Ilyesmiken. Az a típus vagyok, akinek ha nincs éppen min aggódnia, rögtön keres valamit.
Az új albumod, Churches (templomok – a szerk.) idén fog megjelenni. Honnan jött ez a cím, milyen templomokra gondoltál?
Igen, úgy volt, hogy októberben jön ki, de csak decemberben fog. Írtam egy dalt a templomokkal kapcsolatos élményeimről, amiket az utazásaim során látogattam meg. Minden alkalommal, amikor rájöttek, hogy nő vagyok, el kellett fednem a fejemet. Ennek ellenére bementem, mert a templomok gyönyörűek belülről, nagyon szeretem őket. Hiszek Istenben, és Isten nagyon szent dolog számomra, de nem vagyok egyik felekezet tagja sem. Nem azt mondom, hogy az egyházak rossz dolgok – egyszerűen csak nem nekem valóak.
Abban hiszek, hogy mindenkiben van egy belső kis templom, amiben megtalálható az, ami a szívünknek kedves,
ami szent, ami kihozza belőlünk a legnagyobb szeretetet és az empátiát, és úgy érzem, hogy a Churches szimbolizálja ezt a minden egyes emberben meglévő templomot.
Az albumról eddig megjelent számok a búcsúról és a veszteségről szólnak, de mégis tele vannak energiával, és az üzenettel, hogy megtaláltad magadat. Hogyan jellemeznéd a dalokat, mi inspirált a megírásukban?
Sok minden. Tavaly szakítottunk a jegyesemmel, ami enyhén szólva traumatikus élmény volt, ráadásul a pandémia közepén… Nagyon nehéz volt számomra ez a kapcsolat. Mármint voltak benne gyönyörű pillanatok is természetesen, ne érts félre… Szóval ez az album az utazásról szól, arról az útról, amit az elmúlt öt évben tettem meg.
Kiemelt kép: Getty Images
