Délután négykor már üres a gyermekotthon udvara, csak egy-egy elhagyott játék hever az avarban. Éppen tanulószobán vannak a gyerekek, Éva körbevezet: a konyhában a kicsik a házi feladatot írják, ott van velük két kamasz lány is, akik mára kifogytak a leckéből. A többiek a szobáikban vannak, mindenhol nagy a csend és a rend. A hangulatos őszi dekoráció a falakon és a polcokon Éva munkája, de hamarosan lecserélik karácsonyi díszekre, már a fa helye is megvan. Megnézzük az egyedi és otthonos hálókat is, van egy- és többágyas kuckó is. Az egyik kisfiúnál látogató van, mentora, Károly bácsi jött hozzá, aki nyugdíjas egyetemi tanár, és épp a matekban segít neki. Éva áthozza hozzájuk bemutatni az új fiút, aki nemrég érkezett egy másik intézetből, majd behúzódunk a tárgyalószobába beszélgetni.

Határozottan és érzelmesen

A budapesti Bolyai Gyermekotthoni Központ Breznó közi telephelye harminc főt tud befogadni. Éva a Sün csoport vezetőjeként tizenkét gyereket nevel, szoros és szeretetteli kapcsolatban áll velük, van olyan, akit hét éve ő gondoz. Az összetétel vegyes, a legkisebb gyerek hét-, a legnagyobb tizenhét éves, vannak köztük testvérpárok és egykék is. Minden csoportra öt felnőtt jut, a munkaerő terén kicsi a fluktuáció, itt mindenki nehezen pótolható, főleg érzelmileg. Ez az állandóság biztonság- érzetet ad a gyerekeknek, akiket csak a legszükségesebb esetben helyeznek át más intézménybe. „Úgy élünk, mint egy család, a gyerekek tudják, hogy itt biztonságban és szeretetben vannak, hazajárnak ide – meséli Éva. – Reggel az éjszakás gondozók ébresztik és indítják útjukra őket, haza már a délutánosokkal jönnek, legalábbis a tizenkettő alattiak, akik még nem közlekedhetnek egyedül. Délutánonként együtt tanulok a kisebbekkel, ezt nem szívesen engedem ki a kezemből. Ezután van egy kis szabadidő, majd vacsora, amikor körbeüljük az asztalt, és megbeszéljük, hogy kivel mi történt aznap. Ha kiderül, hogy valakit sérelem vagy igazságtalanság ért, ugyanolyan dühösen csapok az asztalra, mint egy szülő, de a csoporttagok között is óriási az összetartás. Egyszerre vagyok határozott és érzelmes tyúkanyó típus, a váltótársammal jól kiegészítjük egymást, hiszen ő sokkal racionálisabb. Nem baj, hogy különbözünk, a lényeg, hogy ismerjük a határainkat. Az egyébként is változó, hogy melyik gyerek kinek tud megnyílni, ebből a felnőttek között sosincs sértődés. Erős csapatmunkát igényel az, hogy a gondozók, pedagógusok, gyámok és fejlesztő-tanárok között ne vesszen el semmilyen információ. Hétköznap délutánonként dolgozom, de sokszor már reggel csörög a telefonom, és gyakran hívnak hétvégén is. A gyerekek érdekében elérhetőnek kell lennem, pláne, ha vis major van: betegség, baleset, iskolai probléma. Ilyenkor menni kell és tenni a dolgom, szülői értekezletre és fogadóórára is én járok. Ez nem egy kiszámítható, nyolcórás munka, hanem egy hivatás.”

…

A cikk folytatását a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában olvashatjátok.

Szöveg: Nádasi Eszter

Fotó: Hajdú D. András