Újra élvezhetjük a szabadságot, búcsút mondva a kényszerű bezártságnak. Vannak azonban olyanok, akik legszívesebben továbbra is a négy fal közé rejtőzködve élnének, az orrukat sem dugnák ki a zárt ajtók mögül, ugyanis szorongással tölti el őket még a gondolat is, hogy újra kilépjenek a külvilágba. A szakemberek szerint ők a járvány speciális áldozatai, akik az úgynevezett barlangszindrómától szenvednek.
„Nem hangzik túl jól a barlangszindróma kifejezés, pedig történelmileg nagyon sokat köszönhetünk e tünetegyüttesnek – magyarázza Geist Klára szakpszichológus, családterapeuta. – Ez a szindróma ugyanis az ember alkalmazkodóképességét mutatja: túlélési készségünk biztos bizonyítéka. Tudjuk: az összes megváltozott élethelyzet krízist okoz. Ha a fizikai túlélésért felelős »hüllő« agyunk és az érzelmi túlélést biztosító »emlős« agyunk veszélyt szimatol, szervezetünk védekezésre kényszerül. A sokk azt diktálja, hogy maradjunk a »barlangunkban«, ahol a legnagyobb biztonságban vagyunk. Szerencsére krónikus krízis nem létezik, a kezdeti, általában 6–8 hétnyi szétesettség után mindenki stabilizálódik valamilyen szinten. Ez azt jelenti, lehetőségeinkhez igazodva kidolgozunk egyfajta életviteli technikát, ami növeli a biztonságérzetet, és csökkenti a stresszt. A Covid tombolása idején is elsajátítottunk új szokásokat, amelyekkel a külvilág veszélyes vírusát igyekeztünk távol tartani: kerültük a kimozdulást, maszkot viseltünk, szorgalmasan és alaposan mostunk kezet, és amikor lehetett, beoltattuk magunkat. A megrázkódtatás, a trauma emléke azonban a járvány lecsengése után is megmarad, mint egyfajta becsípődés: előfordulhat, hogy valaki a veszély elmúltával, oltakozva is az új, biztonságosnak ítélt szokásokat kívánja megtartani, ezektől remél örökös védelmet: azaz előáll a barlangszindróma.”
