Vannak emberek, akiknek jó a közelében lenni. Vannak, akiket jó és fontos meglátogatni. És vannak, akik úgy tudnak beszélgetni, mesélni, sírni, a fájdalomtól ordítani, majd hosszan hallgatni, hogy közben megszakad a szív. A sokat próbált színművész, Kulka János ilyen.

A múlt építészetét dicsérő – Bauhaus stílusban épült – utca házai azt az érzést keltik, valahol a menny bejárati ösvényén jár az ember. A csend markolható, az ősz zöldjei, sárgái, izzó vörösei káprázatosak. A kapuban magas, szakállas férfi mosolyog, örül a látogatónak. Berci – a művész kutyája – ugrál, nyaldossa a kezem, megismer. János terített asztal mellé ültet, kávé gőzölög, sütemény illata leng körbe.

Szép a sálad, Pierre Cardin?

Nem tudom, Ica barátnőm hozta Párizsból, nagy rajongód, gondoltam, viselem.

Gyönyörű, valódi selyem!

Meglep, hogy te ezt észreveszed egy nőn.

A szépérzékem nem vesztettem el, jól látok, csak sztrókos vagyok.

Hagyjuk a betegséget, az azt követő állapotot.

Nem hagyhatjuk, mert ebben élek évek óta, és ez nyomaszt.

De élsz, ha munkát kapsz, dolgozol. Filmet forgattál, főszereplő vagy Fazakas Péter A Játszma című, tavasszal debütáló mozijában.

Igen. Igazad van. Köbli Norbert forgatókönyvíró nekem írta a kém szerepét. A Játszma a tíz éve bemutatott A vizsga folytatása. Lehallgatás. Bizalomvesztés. Gyávaság. Árulás. Sok a mondanivaló.

Örültél a felkérésnek?

Sírtam. Soha nem fogok meggyógyulni, tudom. Mégis. Hiányzott a szereplés. Elolvastam a könyvet, és fölhívtam Norbit: vállalom. Úgy írta meg, hogy tudjak beszélni. Rövid mondatok. Kétszer találkoztunk, és érezte, mire vagyok képes. Fogta a rezgéseimet. Csodálatos ember! Szeretem!

Kit nem szeretsz?