A közhelyes gondolkodás szerint egy kilencvenéves, Kossuth-díjas íróval csak megilletődött tisztelettel és röviden illik beszélgetni, ehhez képest legalább három órán át üldögélünk a solymári ház napfényes teraszán Görgey Gáborral a felesége társaságában.

Közben a ma is magas, elegáns Gábor (aki eredetileg Artúr, mint dédnagybátyja, a szabadságharc tábornoka) egy bölcs távolságtartásával és utánozhatatlan iróniával mesél a sorsáról, a történelemről, a világ dolgairól, s amikor úgy mutatja meg Görgey tábornok féltve őrzött pipáját, hogy vagányul a szájába kapja, én pukkadozom a nevetéstől, ő lazán letagadhatna húsz évet.

– Jöjjön, csak jöjjön, megismerem a hangját, hiszen többször találkoztunk Balatonfüreden, a Salvatore Quasimodo költőversenyen, de csak a sziluettjét tudom kivenni, mert ez az átkozott makuladegeneráció elvitte a látásomat. De nézze csak, gond nélkül megyek le a kerti teraszra, mert a második lépcsőnél áll apám fejszobra, és rá tudok támaszkodni. Nem furcsa, hogy kilencvenévesen apám feje a segítségem?

És mi segít abban, hogy ma is írjon? Olvastam, hogy egyszerre két könyvön is dolgozik.

Használom a 21. századi technikát, azaz egy kiváló számítógépes program hangosan visszaolvassa a mondatokat, szóval ez a kisebb gond. A nagyobb az, hogy nem tudok olvasni. Persze van hangoskönyv, Ildikó (Iván Ildikó operaénekes, az író felesége – a szerk.) is gyakran felolvas nekem, de egy olyan embernek, aki az írás mellett egész életében olvasott, fordított és színházat „csinált”, nehéz. És ha már apámat emlegettem a találkozásunk első percében, akkor most kell elmondanom, hogy ő édesanyámmal együtt a kitelepítést is méltósággal viselte 1951-ben, pedig huszonnégy óra alatt kellett elhagyniuk a gyönyörű budai villánkat, azaz egyetlen nap alatt vették el a vagyonukat, a múltjukat, az emlékeiket, és földönfutókká lettek. De soha nem panaszkodtak! Én sem teszem.

Több önéletrajzi ihletésű regényében feldolgozta ezt a tébolyult korszakot, huszonegy éves volt akkor.

Egy huszonegy éves ember azt gondolja, mindent kibír. Ami igaz is! Kirúgtak az egyetemről, nincstelenné tették a családomat, de a Nemzeti Színházban statisztálhattam, amit végtelenül élveztem, munkaszolgálatra is elvittek, hivatalsegéd is voltam, mégis megjelent 1956-ban életem első verseskötete.

Majd az irodalmi és művészeti élet országosan ismert szereplője lett. Soha nem volt a hatalom kedvence, de rengeteg novellát, regényt, színdarabot írt, sokan kedvelték a Magyar Nemzet tárcaírójaként, a színdarabjai külföldön is sikert arattak. Gondolom, sok erő kellett ahhoz, hogy mindezt a Görgey névvel végigcsinálja.

Szükség volt erőre, tartásra, de alázatra is. Valószínűleg nem véletlen, hogy háromszor támadott meg a rák, és a betegség elleni első harcomat az akkor másfél éves kislányom segítségével nyertem meg. Oly sokáig vártunk az érkezésére az első feleségemmel, és annyira szerettem, szeretem Annát, hogy győzött az élni akarásom. Neki köszönhetek három csodálatos unokát, akik felvették a Görgey nevet, jó barátaim, és Artúr apónak szólítanak. A két fiú kiváló eredménnyel végzett egy angliai egyetemen, és gazdasági területen dolgoznak, a huszonegy éves, szintén nagyon tehetséges Zsófi valószínűleg írni fog (tán forgatókönyveket), vagy filmezik majd. Visszatérve az eredeti gondolatsorra, úgy vélem, az őseimtől örököltem az erőmet. Micsoda önfegyelemre lehetett szüksége a dédnagybátyámnak, Görgey Artúr tábornoknak ahhoz, hogy zokszó nélkül tűrje kilencvenkilenc éves koráig, hogy hazaárulónak kiáltsák ki az 1849-es világosi fegyverletétel miatt őt, aki egyetlen csatát sem vesztett el, és a katonáival együtt küzdve majdnem halálos fejsebet kapott az ácsi csatatéren, ahonnan nyitott koponyával lovagolt el!

Csak későn, 2018-ban írt egy remek, nem hagyományos történelmi drámát a dédnagybátyjáról.

Örülök, hogy feltűnt önnek, mert a kései megszólalás tudatos döntés eredménye volt. Amíg a Görgey-„per” tartott – azaz kiváló történészek, például Kosáry Domokos vagy Katona Tamás, feltárták, hogy nem vádolható árulással, és bizony szükséges volt a világosi fegyverletétel –, nem akartam megszólalni. Akkor írtam róla, amikor rehabilitálták, mert ha korábban kezdek beszélni, családi ügyet csinálok egy történelmi kérdésből. Pedig alapos kutakodás eredményeként jóval korábban tudtam, hogy a temesvári vereség után teljes volt a katonai összeomlásunk a hatalmas cári sereg miatt, Kossuth és a kormány lemondott, és e kilátástalan helyzetben ruházták fel teljhatalommal Görgeyt. Kossuth elmenekült, aztán megírta a vidini levelét, amelyben árulónak nevezte őt, és ez beépült a köztudatba. A nemzeti önbecsülés megőrzéséhez szükség volt bűnbakra…

Egy korábbi interjújában mondta, hogy Kossuth nélkül elmaradt volna az 1848-as szabadságharc.

Zseniális szónok volt, megmozgatta az egész országot, csakhogy a csatamezőkön kevés a szónoklat, oda szakértelem kell. A nagybátyám eredetileg gárdatiszt volt, de nem talált örömöt a katonák tétlen életében, tehát a prágai egyetemen kezdett tanulni, ahol egy világhírű vegyészprofesszor tanítványa, majd adjunktusa lett. Azért volt kiváló stratéga, mert egy tudós logikus agya működött a hadihelyzetek megítélésekor. A katonái becsülték a szakértelmét, s bizony én is arra törekedtem mindig, hogy a szakmai tudásommal vívjak ki elismerést, ha nem túlzás ez a párhuzam… Például csak akkor mertem drámát írni, amikor úgy éreztem, minden csínját-bínját ismerem a színháznak, pedig már régóta dolgoztam Várkonyi Zoltánnal, szerkesztettem, átírtam, fordítottam. Amikor meghatározott időre elfogadtam a kulturális miniszteri kinevezést, már ötven esztendeje tevékenykedtem a kultúra területén, minden műfajban kipróbáltam magam, így biztos lehettem abban, hogy a szakértelmem miatt esett rám a választás.

Az írásai alapján gondolom, hogy a nehéz élethelyzetekből gyakran kisegítette az iróniája, a füredi költőversenyen pedig észrevettem, nagyon jól hat önre a felesége nevetése, tán ezért sugárzott mindig harmonikus derűt a jelenlévőkre.

Humorérzék nélkül semmi sem ment volna, és az észrevétele boszorkányos: Ildikó nevetésébe lettem szerelmes.

Elmeséli?

Irodalmi vezető voltam 1985-ben a szegedi színházban, amikor Pethes György a Galopp a Vérmezőn című drámámat rendezte, és a főszerepre meghívta az én csodálatos barátomat, Mensáros Lacit (a fővárosi bemutatón is ő játszott Ádám Ottó rendezésében). Az egyik próba után összegyűltünk a színészklubban, én Laci mellett ültem. Váratlanul megjelent a félhomályban egy csinos nőalak, leguggolt Laci mellé, úgy beszélgettek, majd felcsendült egy nevetés, ami olyan hatással volt rám, hogy felálltam, mert meg kellett néznem a gazdáját. Nem tudom megmondani, mi volt Ildikó nevetésében, talán az egész élet…? Vagy minden, amit szeretek? És mi azóta együtt vagyunk! Csak a mesékben olvashat a miénkhez hasonló történetet, pedig az nem mese, hogy két hét múlva már együtt éltünk egy bérelt lakásban, pedig mindketten házasok voltunk. Ő is elvált, én is, ami nem volt egyszerű, csakhogy sehogy sem akadt időnk az esküvőre. Ő a találkozásunk után a bonni operában énekelt, énekversenyeket nyert, én rengeteget dolgoztam, közönségtalálkozókra jártam, végül 1994-ben Ildikó oldotta meg a helyzetet. Elmondod? – fordul az eddig csöndben figyelő feleségéhez.

– Már itt éltünk, a solymári házban – emlékezik Ildikó a különös esküvőre –, amikor Artúr Torinóba utazott, hogy részt vegyen egy televíziós verseny zsűrijében, de a végén, amikor csak protokollrendezvények voltak, bejelentette, hogy átfoglaltatja a repülőjegyét péntekre, és végre lesz egy szabad hétvégénk. Itt a pillanat, gondoltam én, de azt most nem részletezem, hogyan vettem rá a kedves polgármesterünket, hogy adjon össze minket két nappal később, miként könyörögtem ki a Markó utcában, hogy mindkettőnk válási papírját adják ki nekem, milyen sebességgel vásároltam ruhát, csokrot, pezsgőt, és miként győztem meg Huszti Pétert és Piros Ildit, hogy szombat délelőtt Solymáron kell tanúskodniuk, a lényeg csak az, hogy amikor kimentem a repülőtérre a gyanútlan Artúrért, bejelenthettem, másnap délelőtt lesz az esküvőnk.

– Ezt a gyűrűt húzta az ujjamra Ildikó – mutatja Artúr nevetve  Görgey címeres pecsétgyűrűjét, amelyet az édesapjától örökölt, és a családi legendák szerint Görgey Artúré volt.

Észrevettem az érkezésemkor, hogy a nappali tele van a múlt rekvizitumaival, Görgey Artúr tárgyaival, a télikert falán óriási családfarajz ékeskedik l931-ből, amelyen az első ős neve mellett az 1092-es (!) évszám olvasható.

Az én életem tele van csodákkal! Csoda, hogy átvészeltem az ötvenes éveket, folyamatosan írhattam, ami úgy kell, mint a levegő – hallgattam Thomas Mannra, aki szerint egy írónak fontos, hogy minden nap írjon minimum egy oldalnyi szöveget, mert csak így jön létre az életmű –, rátaláltam Ildikóra, aki egy idő után az első feleségem legjobb barátnője lett, nagy örömömre, és sok kedves ember közreműködésével jó néhány tárgy visszakerült hozzám az elraboltak közül. A családfánk egy egérrágta pergamen volt, amelyet egy jóember megőrzött és eljuttatott hozzám, aztán Ildikó felkasíroztatta, a valahai mosónőnk, a csodálatos Szabó néni is megóvott régi értéktárgyakat. Néhány éve egy ismeretlen úr ajánlotta fel Görgey Artúr kispipáját, amelyhez mellékelt egy tanúsítványt is. Ebben Artúr bácsi fia, Görgey Kornél közjegyző előtt igazolja, hogy valóban az édesapjáé volt. Ilyesféle segítségekkel őrzöm csöndesen a hagyományt.

Az is csoda, hogy ilyen jó hangulatban beszélgetünk, pedig a Ceterum censeo című könyvéből kiéreztem, hogy foglalkoztatja az elmúlás. 

Szeretném bebizonyítani, hogy van örök életünk! Csakhogy a teremtés úgy van összerakva, hogy nem ismerhetjük a legnagyobb titkot, ráadásul olyannyira más lehet a halálunk utáni dimenzió, hogy nehéz elfogadtatni az élőkkel, van folytatás… Sokat gondolkodom efféléken, közben csak abban vagyok biztos, hogy egy ember életét elsősorban az határozza meg, milyen tisztességgel, emberséggel, szakmai eredményekkel csinálja végig.

Nem súgnak a barátai, az eszmetársai abból a távoli, ismeretlen dimenzióból?

Sajnos nem, pedig Vas Pistának, Weöresnek, Pilinszkynek vagy Nemes Nagy Ágnesnek elhinném, mi van „odaát”. 

És én „ideát” egy boldog emberrel beszélgettem ebben a gyönyörű solymári kertben?

Komplikált, nehéz, változatos, de nagyon boldog életem volt és van.

Fotó: Körmendi Imre