A költő egyik reggel kisütött egy verset. A friss péksütemény feletti örömében kiposztolta a Zinternetre, egy pofás kép kíséretében.
Az erdő, mint kezed, mint a tüdőd lombja,
Tücskök pattognak dekoltázsodban,
Felkel arcod, csillagszóró-üzemmód,
Morzsolgatom a másodperceket:
Peret, nem peret!
Aztán átszaladt jóbarátjához, akinek megígérte, segít méretre szabni és leragasztani a szőnyegpadlót.
Ormótlan dög volt. Mármint nem a barát. A szőnyeg. Izzadva nyiszatolták a pengével. De végül bepasszolt a helyére, kivagdaltak minden kacifántos sarkot, bepattintották a szegélyléceket, gyönyörködve nézték. A barát anyukája küldte pörköltet jóízűen befalták.
A költő az autóban ülve, társasági oldalát csekkolva látta csak, hogy a női jogokért küzdő, kedves kommentelője, Amanda Mandula támadásba lendült.
A hölgy tajtékzott: költőnk rút középkori módon tárgyiasítja szerelmét, egy huszonegyedik századi fehér férfi gyarmatosítja itt a női dekoltázst szemérmetlen tekintetével! A szerzőt vijjogva, sírva, kergetőzve zavarnák el a Nemzetközi Szoptass a McDonaldsban Napon!
