Magasabb vagy, mint édesanyád, de hasonlóan karcsú, ráadásul a mosolyod annyira emlékeztet az övére, hogy kedvem lenne megnézni téged szőke hajzuhatagban. Ikertestvéreknek látszanátok?
Büszke vagyok erre, mert én soha nem akartam legyőzni anyut, inkább azzal „menőztem” gyerekkoromban, hogy a külföldön is ismert Horgas Eszter lánya vagyok. Nem érdekes, hogy otthon maradt-e velem három évig a születésem után – nem maradt –, de az fontos, hogy jól érzem magam vele, és „belenőttem” mellette a zenébe. Gondolom, nem lep meg, hogy utolsó percig koncertezett, amikor várandós volt velem, és csak akkor hagyta abba, amikor egy fellépésén nagyot rúgtam a pocakjába a lassú tétel alatt. Pici voltam még, amikor már tanított otthon, közben én a hátán üldögéltem egy kenguruban, és pár hónapos babaként ütöttem a ritmust a vállán. Ő mesélte, hogy egyszer a házunk földszintjén tartott furulyaórát, én pedig aludni készültem az emeleten, majd egy idő után visszahallotta a hangszeren játszott dallamot fentről. Felrohant hozzám, és én „furulyahangon” énekelgettem a kiságyamban. Mindez előkészítette, hogy ma utolsóéves hallgató vagyok a Zeneakadémián a csodálatos Marton Éva tanítványaként, és a tanulás mellett zenetanárként dolgozom egy magániskolában, amit nagyon élvezek. Pedig anyu nem erőltette a zenetanulást, csak azt mondogatta kitartóan, hogy „azt csináld Lilikém, amitől boldog leszel!”.