Fura napok egymás után. Szellemi életünk óriási, örökbecsű egyéniségei jöttek-mentek szinte összesűrítve ezekben a szeptember végi napokban, hogy beragyogják életünket, és örök hiányt okozva távozzanak.
Nyár volt, napfény, csillogott a Balaton, jókedvben folyt a forgatás abban a derűs augusztusban, ám egyik este vacsora közben Bujtor István egy szerencsétlen megjegyzésén megbántódott örök, nagy barátja, Kern Andris. Bujtort nagyon zavarta ez az incidens, többször is próbálta a maga szemérmes módján kiengesztelni Kernt, ő azonban változatlanul durcás maradt, és tartotta a távolságot. Az utolsó nap délben Bujtor félrehívta az asztaltól barátját, és azt mondta: „Andris, tegyük félre ezt a butaságot! Béküljünk ki! Ki tudja, hány nyarunk lesz még?” Összeölelkeztek, kibékültek. Így maradtak. Néhány hét múlva Bujtor már nem volt köztünk.
