Napjainkban számtalan eset ismert olyanokról, akik a klinikai halál állapotából visszatérve azt mesélik: valami van odaát. Roppant elgondolkodtató, hogy e beszámolókban az érzések, benyomások, a látomásszerű jelenségek szinte teljesen ugyanazok kortól, halálnemtől, országtól függetlenül. E közös motívumokat nagyjából mindenki ismeri, aki hallott, olvasott erről. Testüket elhagyva nemhogy nem semmisültek meg, de tudatuk különösen kiélesedett – ezt az egyik „halál-túlélő” úgy fogalmazta meg, hogy „sosem éreztem magam ennyire valóságosnak, mint amikor meghaltam…” Ezután indul a dolog legizgalmasabb része: maga az utazás. Hogy hol és hová, azt nehéz megmondani, de az út állomásai itt is azonosak: egy sötét, szűk alagúton való áthaladás után kilépés egy fehéren ragyogó fénybe, találkozás az elhunyt rokonokkal, ismerősökkel. Végül mindig jön a parancs, hogy ennyi volt, vissza kell térni a Földre – és ekkor az illető egy rántást érez, majd szabadeséssel zuhan a semmiben, miközben odalent az orvosok az újjáélesztéssel küzdenek, villognak a monitorok, csipognak a gépek.

Dante költői képekben írta le élményeit

Nagyjából ezek a közös elemek. És mivel a halál – tetszik, vagy nem – mindenkit érintő téma, és egy olyan kaland, amelyet előbb-utóbb mindenkinek át kell majd élnie, nem csoda, ha sokakat izgat a kérdés: milyen érzés lesz meghalni? Milyen lesz kiszállni a testemből, mit fogok látni, hallani, tapasztalni? Egyáltalán: mi vár odaát? Minden idők leghíresebb túlvilági utazója azért lett azzá, mert irodalmi alkotásba öntötte élményeit. Dante Alighieriről (1265–1321) van szó, az olasz reneszánsz irodalom költőfejedelméről, aki 1300 nagypéntekének éjjelén révületbe esett, és kiszállt testéből. Látomásában nagy elődje, a római Vergilius jelent meg előtte, aki végigkalauzolta őt három anyagon túli dimenzión: a poklon, a purgatóriumon (tisztítótűz, ahová a bocsánatos bűnök elkövetői jutnak) és a paradicsomon.

…

A cikk folytatását keressétek a Nők Lapja Ezotéria 2016/6. számában!

Szöveg: Magyar Diána

Fotó: Thinkstock