A másfél órás előadás egy olyan tébolyult időszak krónikája, ami a nagy diktatúra kimúlásával létrejött társadalmi vákuumban keletkezett. A kezdetek 1990-re nyúlnak vissza, amikor az akkori Csehszlovákiában Václav Havel elnök amnesztiával rászabadított országára 23 000 fogvatartottat, köztük számos köztörvényes bűnözőt. A csallóközi Dunaszerdahelyen ezek a „hazatérők” megalakították a Pápay-klánt, azt a maffiacsoportot, amely a következő tíz évben élet-halál urává vált, feudális függésbe taszítva az ott élőket. A borzalom tíz évig tartott a kisvárosban és környékén. Európa-szerte bekerült a hírekbe, miszerint a helyi Fontana bárban három símaszkos gépfegyverekkel kivégezte az ott mulató Pápay-klán teljes vezérkarát. Az elkövetőkről azóta sem lehet semmit tudni.

Valóságos sorsok

A pokol véget ért a városban – az emberek az utcán ünnepelték a maffiózók bukását –, de a lelkekben nem ért véget, és sokakéban mind a mai napig jelen van. Azóta ugyanis számos olyan helyet tártak fel, amelyekbe a klán feltételezett, 150 körüli áldozata került, és felgöngyölítették a klán kiterjedt kapcsolatrendszerét is, bíróság elé állítva a bűnösöket, de egy dologgal eddig vajmi keveset foglalkoztak: a túlélő áldozatok lelkén esett maradandó sebekkel. Durica Katarinát ez érdekelte.

Köztudott volt abban az időben, hogy fiatal lányokat, nőket csoportosan erőszakoltak meg a maffia tagjai, gyakran visszatérően.

Hogyan dolgozták fel ezek a lányok és családtagjaik a tehetetlenséget, hogy az automata fegyverekkel rohangáló csoporttal szemben semmit sem tehettek? És akiknek a szeretteik tűntek el, vagy kerültek elő valamelyik feltárt „sírból”, vagy azóta sem tudni, hova hantolták el őket? És azok a nők, akik látták, hogy fiaikat beszippantja a klán, és a neveltetésük ellenére szörnyeteggé váltak? Hogyan élnek most ezek az emberek?  Az írónő Facebook-felhívására tömegesen jelentkeztek, nagy többségében a női áldozatok (férfi hozzátartozók is), akik több mint 20 éve hordozzák magukban, amiről most megáradt folyóként beszélni kezdtek. Ezek a beszélgetések szolgáltak A rendes lányok csendben sírnak című regény alapjául.

Fotó: Vígszínház/Gordon Eszter

A Vígszínház Házi Színpadára beülve egy a 90-es éveket idéző keleti blokkbeli lakásbelső tárgyaival szembesülhetünk. Minden egyes tárgy ismerősként köszön vissza annak, aki már élt abban az időben, akár kicsiként, akár felnőttként. A szemünket becsukva könnyen vissza tudjuk idézni, hol voltak ezek a bútorok a családi házban, a szomszédban, rokonoknál. A darab végig ebben az egy térben játszódik, és bár három különböző élettörténetet kísérhetünk végig, a három szereplő sokáig nem lép egymással interakcióba. A rendszerváltás éveire tehető sztereotipikus lakberendezés ad lehetőséget erre a színpadi játékra. Mindhárman gyónás-szerűen mesélik el mindennapjaikat. Csak a drámai csomópontokon reagálnak a másikra, amikor sorsuk egymásba gabalyodik. Például, Erzsi (Kiss Mari) fia vezeti a Hildát (Márkus Luca) elrabló autót, Júlia (Balázsovits Edit) rendőr férje tehetetlenül hagyja a nyilvánvaló jogtiprást. Az előadás idejében előre haladva kialakul a nézőben valami egyenletes fogfájásszerű fájdalom. Mert, bár megvannak ennek a világnak is a boldog, felszabadult pillanatai, mindenre guanóként rakódik rá a félelem.

A három, különböző korosztályú nő, (Erzsi nyugdíjas, Júlia középkorú, dolgozó nő, Hilda gimnazista) ebben az elszabadult ösztönvilágban próbálja megtalálni a láva-valóság vékony kérgén taposó belső egyensúlyát.

És mert Madách-tól tudjuk, a nő szerepe minden korban megtalálni az egyensúlyt. És mert, ha egy világban a női attribútum nem képes létrehozni valamilyen balanszot, az a világ végleg elkárhozik. Ezért aztán szereplőink is a maguk módján törekednek erre, technikailag vagy önigazoló „kis hazugságokkal”, vagy a nagy fájdalmak elfojtásával, elhallgatásával.

Fotó: Vígszínház/Gordon Eszter

A dramaturgiai koncepció kristálytiszta, a lakás (a lakások) mélyén vagyunk mindvégig, nincsen akció, még hangos mondat is alig. Minden kívül zajlik, onnan szüremkedik be a barbár világ, ott folyik a vér, ott csapódnak be a lövedékek, ott robban a bomba. Kívül van a testi kényszerítés, a sebesülés, a halál. De mindannak a szörnyű árnyjátéka ennek a lakásnak, (lakásoknak) a falaira és onnan a bennük lapítók lelkébe vetül. 

2018-ban ideje volt elkezdődnie a gyászmunkának, és a 2021-ben született előadás erős mind a dramaturgia, mind a díszlet, mind a színészi játék tekintetében, mi, akik nem vagyunk közvetlen érintettek a történtekben, átmoshatjuk saját, tán kevésbé mély sebeinket ezen előadás tükrében.

Kiemelt kép: Vígszínház/Gordon Eszter