Jól hangzik. Elsőre legalábbis, jól. Hiszen háromnapossá bővülne a hétvége, több idő lenne a családra, a barátokra, a hobbira. Kipihentebbek lennénk, kiegyensúlyozottabbak, és talán még egészségesebbek is. Tőlünk nyugatabbra ez a gondolat a technika fejlődése miatt vetődött fel, mert több feladatot és munkát nagyon rövid időn belül robotok és intelligens rendszerek vesznek majd át, az emberi munka fogalma pedig lassan átalakul. Ahhoz pedig, hogy több embert lehessen foglalkoztatni, egyenként kevesebbet kell majd dolgoznunk. Egyszerű matematika ez.

Bennem a hír hallatán mégis megszólalt a kisördög. Nem csak azért, mert nem vagyok egészen bizonyos benne, hogy jól használnánk-e fel az így keletkezett szabadidőnket. Aki látott már időmérleg-kimutatásokat, az tudja: a számítógép és a televízió előtt ülünk most is a legtöbbet. Nem épp kirándulunk, nem sportolunk, nem megyünk kiállításokra, és a legritkábban beszélgetünk a barátainkkal, ami egyébként az egyik legnagyobb örömforrás lehetne az életünkben. De nem csak ezért vagyok szkeptikus. Hanem mert két szakértővel is beszélgettem mostanában arról, milyen eredményességgel végezzük a munkánkat. Az egyikük egy szervezetfejlesztő pszichológus volt, aki azt állította, hogy rengeteget dolgozunk, egész pontosan rengeteg időt töltünk a munkahelyünkön, gyakran még jóval a munkaidő lejárta után is. Csak épp a munka hatékonyságával van probléma, fent és lent egyaránt. Jobb lenne kevesebbet dolgozni, nagyobb hatásfokkal, kiadni a részfeladatokat… A másik szakértő egy tréner volt, aki az elsőhöz hasonlóan azzal a véleményével örvendeztetett meg, hogy Magyarországon ugyanolyan technológiával sem hozzuk ugyanazokat az eredményeket, mint Nyugaton. Hogy miért? Mert nem dolgozunk elég hatékonyan. Mert a működési, döntéshozó rendszerünket kellene újra átgondolnunk, és átalakítanunk, hogy ez megváltozzon, bele kellene nyúlnunk a részletekbe. Olyan kérdéseket kellene feltennünk például, mennyire működnek jól a szervezeten belüli emberi kapcsolataink, mert ezen múlik a bizalom és a kommunikáció. Hiszen ha nincs bizalom, akkor nincs kommunikáció, és ha nincs kommunikáció, akkor létfontosságú információk sem jutnak el a rendszer egyik pontjából a másikba. Mennyire motiváljuk jól a résztvevőket, mennyire jutalmazzuk a jó megoldásokat, illetve hogyan vagyunk képesek lebontani a rosszul működőeket? Lebontjuk-e egyáltalán?

Így év elején sok ilyen jó kérdést kívánnék magunknak, hogy legyen erőnk és bátorságunk kis, közepes és legnagyobb rendszereinkben hasonló kérdéseket feltéve gondolkodni, mert ezek a kérdések vezethetnének el a valódi váltáshoz, és ennek eredményeképp egy olyan világhoz, amelyben mindannyian boldogabbak és sikeresebbek lehetünk, és amelyben csak négy napot dolgozunk majd egy héten.

Rist Lilla

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/1. számában jelent meg.