Minden Vass Virág apróvirág-mintás nyári ruhájával kezdődött. Huszonkét éves voltam, és megbabonázva bámultam, hogy lehet valaki ennyire csinos – miközben bőszen jegyzeteltem, mert kivételesen jó szakmai tanácsokkal látott el bennünket. Virág a Komlósi Oktatási Stúdióban tartott műhelyelőadást, engem pedig a véletlen szelek befúttak a hallgatóság (vagy huszonöt lány) közé. Az óra végén Virág aztán elmondta, hogy ha van kedvünk, írjunk cikket, elemzi majd, és ellát további jó tanácsokkal. Én akkoriban – a kilencvenes évek közepe volt – sokat jártam autóstoppal, így írtam egy cikket arról, hogyan álljunk ki lengetni az út szélére, hogyan tervezzük meg az utat, miről beszélgessünk, ha felvesznek… csupa praktikus tanács. Egy hét múlva hívtam Virágot, hogy oké-e a cikk. És amit ekkor mondott, attól le kellett ülnöm: a cikk eléggé rendben van, és mit szólnék, ha meg is jelenne az újságban. Fél év telt el, és belsős kolléga lettem. Első feladatom az volt, hogy menjek el egy sajtótájékoztatóra, ahol az év jó tanuló, jó sportoló díjait osztja ki a helyettes államtitkárt helyettesítő osztályvezető-helyettes. Olyan peckesen, felszegett fejjel és boldogan senki nem tudósított öt sorban erről az igen fontos eseményről azóta sem, mint én.