Apróhirdetés a fekete-fehér, kocka alakú Nők Lapja 12. oldalán: Fiatal, nyelveket beszélő munkatársat keresünk!

Tizenkilenc éves vagyok, nappali tagozatos, elsőéves hallgató, buszos párizsi útra gyűjtök. Tanítok a Rendőrakadémián, tolmácsolok, beadom a pályázatomat egy országos riportpályázatra is. A rendszerváltás után járunk, semmi sem tűnik lehetetlennek. A pályázatot megnyerem, a 2. helyezett a Nők Lapja sztárújságírója, Scipiades Erzsébet (az ő riportja jobb volt, az enyém aktuálisabb). Juditka, a Nők Lapja legendás titkárnője emlékszik rá, hogy az a fura nevű nő, aki Scipi elől elhappolta a fődíjat, a Nők Lapja álláshirdetésére is jelentkezett.

Zétényi Lili, a főszerkesztő táviratot küld, találkozóra hív a Blaha Lujza téri szerkesztőségbe.

Egyik lábamról a másikra állok a páternoszter előtt. Fóbiásan rettegtek attól, hogy belépjek. Mögöttem kisebb csődület támad, jobbról, balról kerülve ugranak be a páternoszterbe.

A Blaháról beszűrődik a délelőtti forgalom zaja, a portás kis táskarádiójából recseg az aulába a Déli Krónika.

Kék köpenyes férfi targoncát tol, rajta a cukormadzaggal átkötött újságok: Ludas Matyi, Nők Lapja.

Meglök egy láthatatlan kéz, fellépek a páternoszterre, figyelmemet az egymás után felbukkanó folyosókra irányítom. Azt remélem, hogy az emeleteken ki lesz írva, melyik szerkesztőség következik, de nincs kiírva semmi. Viszont meglepő gyorsasággal halad a páternoszter felfelé. Egyszerre úgy érzem, soha többé nem tudok kiszállni, odafent bedarál az átfordító fogaskerék, de a legfelső emeleten csak egy felirat pislákol: Tessék nyugodtan maradni, veszélytelen az áthaladás.Veszélytelen? Ez nem teljesen igaz.

A szerkesztőségben (a félemeleten) valami olyasmi vár rám, ami a megszállottsághoz hasonlatos.

Az „anyagról” nem nagyon tud lejönni a Nők Lapjás újságíró, miután rászokott. Egészséges ember ki tudja zárni időnként a munkáját, de az, aki egy jó szerkesztőségben megfertőződött, már a lapzárta estéjén a következő adag „anyagért” remeg. Cigaretta, kávészag, felfordulás, árnyékos, fáradt arcok, manikűrözött kezek.

A hatalmas, nyüzsgő épület, a Hírlapkiadó Vállalat, egy korszak jelképe, éppen a végnapjait éli.

A napok, hónapok, évek, évtizedek, amik utána következnek, összefolynak. Nem tudom, mi történik közben. Egyre csak írok. Nem azért írok, hogy megéljek, azért élek, hogy megírhassam, leadhassam. Mintha valami szektába álltam volna.

A Blaha Lujza téri székház helyén ma pláza áll. A székházzal együtt eltűnt a büfé, ami klubként üzemelt. Az újságírók otthonról, e-mailben küldik be a cikkeiket. Nem a gépírónőnek, az okostelefonunknak diktálunk. A találmányok egyrészt kényelmesen egyszerűsítették, másrészt nagymértékben bonyolították az életünket.

A világ és az egyén viszonya változatlanul permanens veszélyek sorozata, de ez nem akadályozza meg az embert abban, hogy szabadon járjon-keljen a sorsán belül, tele hittel, reménnyel, csaknem sérthetetlenül. Hol a mennyekben járt, hol a pokolban, napja azzal telik, hogy állandóan készül egy bölcsebb, értelmesebb, egészségesebb életre. Estére azután elfárad.

Felkapcsolja a kisvillanyt, és fellapozza az újságot.

Ezen a héten a Nők Lapja 72. születésnapját ünnepeljük – keresd a friss lapszámot, és térj vissza a nőklapja.hu-ra a Nők Lapja történetével kapcsolatos online cikkekért és játékokért.