Diótorta, gesztenyetorta, csokoládétorta, fekete-erdei torta. Ez a mi családunk születésnapi tortatörténete. Ahogy egymás után elsuttogom magam elé a torták neveit, azonnal nagymamám, édesanyám és a feleségem arcát látom magam előtt, tekintetüket lobogó gyertyafény világítja meg, egyszerre öregek és fiatalok, vonásaik állnak az időben, ahogy picit aggodalmas és mégis nagyon büszke mosollyal, vigyázva lépkednek felém, kezükben tálca, a tálcán torta.

Születésnapot ünneplünk, az enyémet, az apámét, az övéket, a gyerekekét, ki emlékszik már pontosan, épp melyikünkét, mert a lényeg a gonddal készített torta, a közösen pucolt és darált dió, a közös munkával a gesztenyéből kikapart és krémmé gyúrt püré, a nyáron gondosan kimagozott és az ünnepi alkalomra tartogatott utolsó cukrozott meggybefőtt, a vaníliával ízesített, keményre vert tejszínhab, a cérnával felszeletelt, rumos sziruppal locsolgatott piskóta, a csokoládékrémbe sajtvágóval belereszelt vagy éppen a torta tetejére halmozott  roppanós kunkorodó csokiforgács – a munka, a gondos szeretet, ami értelmet ad az ünnepnek.