Azt már nem tudom felidézni, hogy melyik volt az első szava a kutyánknak, de hogy végigbeszélte a gyerekkoromat, az biztos. A nővéremmel el is neveztük a nyelvet, amelyiken a kutyánk, Bubó beszélt. Mitózának hívták. Folyamatosan beszéltünk a nevében. Az anyukám is. És néha még a komoly iskolaigazgató apukám is. Aki közel állt hozzánk, mind tudta ezt, és sokan benne is voltak. A kiskori és gimnáziumi barátnőim mind beszélték a mitóza nyelvet. 23 éves voltam, amikor Bubó meghalt. Ahogyan a testvérem fogalmazott, ott lett vége a gyerekkorunknak, és többet nem beszéltünk az állatok nevében. Egészen harmincas éveim közepéig, amikor beszereztem felnőttkorom első kutyáját. Nem is gondolkoztam rajta, hogy vajon ez a kutya fog-e majd beszélni. Távoli és gyerekes dolognak tűnt ez az egész mitóza nyelv, amelyen már vagy 8 éve nem szólaltam meg. Amikor az új kiskutyám első alkalommal találkozott a szüleimmel és a nővéremmel, egy perc sem telt bele, újrakezdődött minden. Mindenki leporolta a személyiségének ezt a rejtett, de csodálatosan játékos és vicces részét, és dőlt belőlünk a szó. Pontosabban a kutyából, hiszen természetesen továbbra is az ő nevében beszélünk. Lett még egy kutyánk, beszélünk az ő nevében is, lett egy nyuszi, ő sem maradt mondandó nélkül, de idegen kutyák és macskák, sőt lovak, tehenek, tigrisek, ráják, szóval minden állat nevében beszélünk.

Tudom, nem vagyunk normálisak. De azt is tudom, hogy nem vagyunk egyedül.

Egyszer voltam egy esküvőn, ahol a vőlegény évek óta beszélt egy plüss hóember nevében is. Amikor a lakodalom egyik titkos side-eventjének keretein belül részt vehettem a plüsshóember esküvőjén is, akit elvett a násznép egyik tagja, megnyugodtam. Arra gondoltam, hogy ha én most valóban egy olyan eseményen vagyok, ahol egy felnőtt férfi feleségül vesz egy plüss hóembert, és ennek az eseménynek van rendes közönsége is, akkor a beszélő Bubóval az égvilágon semmi gond nem volt. Persze a plüsshóember esküvője fű alatt zajlott, és a közönség soraiba csak az olyan válogatott őrülteket hívták meg, mint amilyen én is vagyok, de azért voltunk páran. Olyan élmény volt, amiért érdemes kicsit nem normálisnak lenni.

A macska, aki Szabó Magdának diktált

Állatok (beleértve a plüssállatokat is) nevében nagyon sok családban beszélnek. Van, aki bevallja, van, aki nem, de rengetegen csinálják. Ha már ilyen intim családi titokba avattam be a kedves olvasót, mint a saját történetem, ennek okairól először a saját nevemben beszélek.

Az állatok, legfőképpen a kutyák és a macskák családtagok. A legtöbb helyen legalábbis biztosan. És kirajzolódik a személyiségük. A mi családunk abszolút ehhez igazítja mindazt, ami a kutyák nevében elhangzik. A régebbi kutyámat például halálra idegesíti az új kutyám, és ennek – köszönhetően nekünk – hangot is ad. Az új kutyám igazi ösztönlény, vagy fogalmazhatok úgy is, hogy egy kicsit tulok, mondanom sem kell, hogy ez a beszédében is tükröződik. A testvéremék nyula utál egy légtérben lenni a kutyákkal. Hát persze, hogy ezt ki is mondjuk helyette. Végülis az történik, hogy teljesen bevonjuk őket a családi kommunikációba, és azzal, hogy kimondjuk, vajon mire gondolhatnak, validáljuk is az érzéseiket és az igényeiket. Egy szóval: meghallgatjuk őket. Akármilyen furán hangzik is.

Mindezt nem biztos, hogy ilyen nyíltan le merném írni, ha nem olvastam volna néhány éve Szabó Magda egyik, talán kevésbé ismert könyvét, az Örömhozó, bánatrontó címmel megjelent levélgyűjteményt, amely tulajdonképpen nem más, mint az írónő macskájának levelezése a szomszéd házaspárral, akik időnként vigyáztak rá.

„Rettentő hírt tudatok: leestem az ablakpárkányról” – olvashatjuk már magán a kötet borítóján is Évuka, az elbeszélő drámai felütését, amelyhez hasonlóakban később sem szűkölködik a kötet. Évuka meglehetősen kritikusan szemléli gazdáit, „örökös hülye regényírás”-sal vádolja őket, és természetesen a lehető legválasztékosabb irodalmi nyelven beszéli el a szomszédoknak nehéz életét. „Rendszeresen megkapom a vízipálmát, nagyon szépen köszönöm, semmitől se lehet olyan szívbeli jól összehányni a friss parkettet, mint a torkomon akadt szálaktól” – írja egy helyen, és elbeszéléseiből az derül ki, hogy egy világhírű író macskájának lenni egyáltalán nem fenékig tejfel. A kötetben – melyet Szabó Magda egyébként nem kiadásra szánt leveleiből állított össze örököse, Tasi Géza – nemcsak Évuka, hanem Konstantin kandúr levelei is szerepelnek, akinek teljes neve Szobotka Konstantin alezredes volt. Ha ilyen neveket adtak macskáiknak, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy ez a két szellemóriás, Szabó Magda és Szobotka Tibor beszéltek is állataik nevében.

Kutyák egymás között

Szerettem volna a jelenséget tudományosabb oldalról is megközelíteni, ezért alaposan utánanéztem, és hatalmas megkönnyebbülésemre rengeteg vallomást, sőt, szakirodalmat is találtam a témával kapcsolatban. Innen is tudom, hogy a családom és én nem vagyunk egyedül. A washingtonpost.com cikkében olvastam például egy 15 éves pekingi palotakutyáról, Seamusról, akit a gazdája egy kötekedő öregember hangján szólaltat meg, aki délen nőtt fel, de nemrég Palm Springsbe költözött. Vagy Theóról, egy tacskókeverékről, aki egy arrogáns, híres DJ személyiségét kapta a gazdájától. „Van egy Pet Club nevű népszerű bár, és a kutyám mindig elmeséli, hogy ott fog fellépni” – nyilatkozta a weboldalnak a kutya gazdája, aki szerint Theo David Guetta kutya megfelelője. De olyan kutyáról is ír a cikk, aki egyik nap még földönkívüli, másnap meg már az Egyesült Államok elnöke. Egy olyan történetet is megosztott valaki, hogy elment kirándulni a kutyájával, és belefutott egy másik kirándulóba, aki szintén kutyával volt, és a gazdik tulajdonképpen egy szót sem szóltak egymáshoz saját maguk nevében, csak a kutyáik beszélgettek.

Igen, az állatok gazdái nagyon furcsák tudnak lenni. És az állatok, akiket a szívünkbe zárunk, elképesztő dolgokat hoznak ki belőlünk.

Az állatok helyett beszélés nyilván nem az a téma, amely a pszichológusok vagy épp a nyelvészek érdeklődésének középpontjában áll, de azért vannak tudósok, akiket foglalkoztat a dolog. Ilyen Deborah Tannen is, a Georgetown University nyelvésze is, aki 2004-ben végzett egy kisebb kutatást „talking the dog” címmel.

Családok otthoni beszélgetéseit rögzítette egy teljes héten keresztül, és arra jutott, hogy annak, hogy az emberek a kedvenceik nevében beszélnek, több oka is lehet. Valamit elviccelni, kritikai észrevételt megfogalmazni, dicséretet mondani, értéket közvetíteni, megoldani egy lehetséges konfliktust, vagy épp családi identitást teremteni, amelyben az állat is családtagként szerepel, mind nyomós ok lehet arra, hogy „hangot adjunk” kedvenceinknek.

És bár az állatok nevében beszélés annak is lehet az eszköze, hogy távolságot teremtsünk az emberek közötti kommunikációban egy vélt „közvetítő” bevonásával, de mindez arra is lehetőséget ad, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz a családtagok.

Ahogyan már szó volt róla, a legtöbb családban az állatok családtagnak számítanak, és azzal, hogy beszélünk a nevükben, a családi mindennapok aktív résztvevőivé tesszük őket.

Aki sokat van együtt az állataival (sőt, mindez megtörténhet kisbabákkal is), annak sokszor annyira beleivódik ez a szokás a mindennapos kommunikációjába, hogy észre sem veszi, hogy csinálja. „Valószínűleg sokan vannak, akik azt hiszik, ők nem csinálják, vagy nem is hallottak még ilyet, pedig de – mondja Alexandra Horowitz, a Barnard College kutyás laboratóriumának vezetője a theatlantic.com-on. – Ez egy olyan jelenség, amely a legtöbb helyen ott van, de sokszor annyira természetes és magától értetődő, hogy észre sem vesszük.”
Szóval amikor legközelebb rosszul érzed magad, mert lefolytattál egy párbeszédet a kutyáddal abban a hiszemben, hogy üres a lépcsőház, de kiderül, hogy a szomszéd végighallgatta az egészet, jusson eszedbe Theo, aki lehet, hogy éppen a Pet Clubban DJ-zik, vagy Évuka, aki még levelezett is a szomszéddal – és máris jobban érzed majd magad.

Kiemelt kép: Getty Images