Van nekünk embereknek egy különleges vétkünk. Egy finoman fogalmazott, árnyaltan körülírt bűnünk. Nem számít az égrekiáltó, nagy megátalkodottságok közé. Úgy nevezzük: a jóra való restség. Nem emlegetjük gyakran. Fájdalommal telve csak akkor gondolunk a mulasztásainkra, ha valami visszafordíthatatlan történik velünk.

A történet – amíg élek, égetni fog – talán ott kezdődött, hogy apámnak el kellett adnia az írógépét. Pontosabban fogalmazva: az írógépét is. Ami talán az utolsó darabja volt annak az életnek, amit valamikor élt.

Az írógép tehát, a kis fekete Continental, amin gyerekként még én is lelkesülten kopogtam, eltűnt. Az ára, azt hiszem, adóba ment el. Nem is lett helyette másik. Azt az írógépet, amit sok év után én vettem az első keresetemből, azt már magamnak vettem. Tizenkét havi részletre, kéz alatt, egy fejlesztő mérnöktől. Ő a találmányait gépelte rajta, de olyan sok másolattal, hogy a kis táskagép nem bírta el. Ezért bocsátotta áruba. Hihetetlenül vékony, karcsú kis gép volt, Hermes Baby a márkaneve, svájci gyártmányú. Egy haditudósító dolgozott vele a második világháborúban, mesélte a mérnök, még különlegesség is, gondoltam, és boldogan vettem kézbe. A szűk albérletben a térdemre fektetve rajta írtam örökbecsűnek szánt műveimet. Ha készen lettem, mindig bezártam szépen, úgy állítottam az ágyam mellé, mint valami biztosan szolgáló társat, akiben soha nem fogok csalódni.

Ezt az írógépet még a legelején elkérte egyszer az édesapám. Csak úgy írni szeretett volna rajta. Nem adtam oda. Azt mondtam, sok írnivalóm van, majd egyszer kiviszem neki. Rám nézett és azt mondta: ó, nem olyan fontos, hagyd csak.

Az a láthatatlan üvegszilánk, amit a mese szerint a rossz manó szórt szét a világban, s mindannyiunk szívébe szűrődik egy, ha gyalázatosán viselkedünk, már ennél a mondatnál belém fúródott. De legyintettem, úgyis kiviszem egyszer azt a Hermes Babyt. De tudtam, az már nem lesz ugyanaz. És az üvegszilánk csak fúrta magát egyre beljebb. Egyre beljebb, míg egyszer csak már nem volt időm jóvátenni semmit. Elgyalogolt előlem és az írógépem elől az én édesapám. És hiába adtam azóta másnak első szóra kenyeret, jó szót, írógépet, az az üvegszilánk ott van mélyen bent. Huszonöt éve. Huszonöt éve fáj.

Magunk pokla, magunk mennyországa

Az el nem küldött, meg nem írt levelek, fel nem tárcsázott telefonszámok, a találkozások, amelyek másról szóltak, és az alkalmak, amelyeket rosszul használtunk, mind vétkek. És a partnerünkkel, a szüléinkkel, a gyerekeinkkel, az emberekkel szemben elkövetett vétkeink visszajárnak. Ahogy mennek az évek, látni kezded magad az életed tekervényei között, tüzek gyúlnak, és égetni kezdenek. Török Sándor író és tanítómester így folytatja ezt a gondolatot: a jótékony bűntudat viszi előre a világot, egyetlen összefüggő helyreigazítás-sorozat vagyunk. A halál előreküldi magát, belejátszik az ember számvetésébe, a magam purgatóriuma, pokla és mennyországa vagyok.