A figyelmes YouTube feldobott egy videót, amelynek láttán a felhasználó elmosolyodott. A rossz minőségű felvételen egy interjút láthatunk a távoli nyolcvanas évekből, Vic Beretton, a Házibuli hamvas kamasz lányának győzelme teljes és általános. Öt kontinens rajong érte. Az akkor 16 éves Sophie Marceau az interjúban azt a váratlan kijelentést teszi: „Egyszer talán öreg leszek. Öreg színésznő… Ráncos arcomra nem figyel fel senki, csak a kutyám meg a szél a Szajna-parton. De jó lesz!” E meglepő kijelentés után a néző átadhatja magát a szokásos tinisztármondatok zavartalan élvezetének. A rajongó megtudhat mindent egy francia gimnazista hétköznapjairól: leckeírás közben camembert-t, Nutellát nassol, kutyára vágyik, gitározni tanul. Szeretnék nagyon logikusan írni Sophie (és általában a francia nők) szexepiljéről. Száraz téma következik, szívem szerint Excel-táblázatba foglalnám. Nyilván létezik valamiféle… algoritmus, amely le tudja írni, milyen hozzávalók kellenek a hatáshoz, amit az egyes ember kivált a másikból. Állítólag mi mindannyian azzal az őszinte igénnyel futunk neki az életnek, hogy hassunk: szeressenek és csodáljanak bennünket. De ahogy öregszik, az ember lassan rádöbben, hogy a szerethetőségre törekedni egy életen át fárasztó, és még csak nem is kifizetődő stratégia. Ezt valahogyan a francia nők ösztönösen tudják. Honnan tudják? A néhai szalonokból hozzák ezt a tapasztalatot, ahol egyszerre kellett kápráztatni rizsporos dekoltázszsal és szellemes riposztokkal? Ott fáradtak el? Innen ered a „je m’en fous” lazaság? (Pesten ezt így mondják: zágsón, igaz, lemondó hangsúllyal.) A lezserség valamilyen rejtélyes módon összefügg a szenvedéllyel. Az ember szembenéz a valósággal, amely sohasem eszményi, lebiggyeszti érzéki száját (ebben a lelkiállapotban már minden száj érzéki), és vállat von. Vállalja ember voltát. Sophie évek óta ugyanúgy hordja a haját, néha észbontóan néz ki, máskor nyúzott. Nem használ botoxot? Nem tudni. Ha fel is keresi a plasztikai sebészt, egészen biztosan jó ízlésű orvost keres fel, aki meghagyja azokat a világhírű vonásokat, amelyekről Franciaország jelképét, a Marianne-szobrot is formázták. Megtestesíti a „szabadság, egyenlőség, testvériségˮ eszményét. Ötvenöt évesen minden rezdülésével azt üzeni, hogy bár nagy erő ‒ és sok idő ‒ kell ahhoz, hogy önmagunkat vállaljuk, végül nincs más fegyverünk a világgal szemben. De az elég is.