Régen kommendálták egymásnak a házasulandókat, sőt nem ritkán a szülők döntöttek a fiatalok sorsa felől, így tehát nem volt gond az ismerkedés, nem is volt illendő idegennel akár csak szóba állni is.

Manapság egy férfi és egy nő bárhol megismerkedhet, erre már nincs semmiféle szabály… azaz várjunk csak. Ha írott szabályok nincsenek is, azért éppolyan erősen ható szokások vajon nincsenek? Ha az embert a barátja bemutatja valakinek, az tiszta sor. Ha a munkatársával kerül közelebbi kapcsolatba, legtöbbször azon sem talál senki kivetnivalót. Az is rendjén van, ha sportklubtársával, kórusbeli kollégájával, vagy más közösségbeli társával köt mélyebb ismeretséget. De ha az embernek a barátja nem mutat be senkit, ha a munkahelyen senki sem „szabad”, ha nem tagja semmiféle klubnak és körnek, akkor mit lehet tenni? Marad az utca, a szórakozóhelyek és — legvégül: a hirdetés.

Hát illik ezt?

— Bocsánat, úgy látom, nem siet. Elkísérhetem egy darabon? — Mintha el sem hangzott volna a kérdés, a megszólított, finom vonalú orrát magasra tartva megy tovább. Arcizma sem mozdul, mint valami szfinxnek, mely nem törődik a homokkal, amit körülötte hord a szél.

Vígjátékírók kedvelt figurája a hatvanéves vénlány, aki folyton az utcai leszólítástól retteg. A romantikus amerikai filmekben a hős legtöbbször az utcán (hajón, sivatagban, a Marson) ismeri meg a hősnőt. Efféle jelenetek a regényekből sem hiányoznak. De vajon az életben létezik-e ilyesmi?

Igaz, nem mindenki szfinx. A két gimnazista lány például megáll néhány szóra.

— Én az utcán nem ismerkedem — adja meg a kérdésre a kategorikus választ az egyik. A másik ugyanazt kissé hosszabban mondja el: — Nekem semmi előítéletem sincs erről. Ez is egy ismerkedési forma, nem tudom, miért ne lehetne elfogadni. Vagyis hát… szóval ilyen is van, nincs benne semmi rendkívüli. Azért a magam részéről inkább nem mennék bele.

— Kicsit büdös az ilyen ügy — teszik még hozzá, aztán továbbsietnek. Talán, hogy a barátnőik meg ne lássák: hagyták magukat leszólítani.

A metró előtt várakozó 25 év körüli lányt a megszólítás is, a kérdés is meglepi. Egy darabig csak kínosan mosolyog, a cipőjét vizsgálja. Végül mégis válaszol:

— Nem, én nem szeretem az ilyesmit. Szóval nem ismerkedem utcán. Hogy hol? Hát leginkább baráti társaságban. Szerintem lehetetlen egy vadidegen emberrel mindjárt ismeretséget kötni. És modortalanság is leszólítani ismeretlent.

Késő este szinte üres a villamos. Az egyik utas — csinosan öltözött asszony — nem sokkal múlhatott harmincéves. A kérdésre elmosolyodik:

— Ó, nem! Ez már nem nekünk való. Aki fiatal, annak természetes, és jól is teszi, ha él vele. De az én korombeliek meg az idősebbek már nem ismerkednek az utcán. Nem is volna helyénvaló. Aki elmúlt harminc, az már nem tudja vállalni az efféle kapcsolatok kockázatát.

Bár külön-külön valamennyiük érvelése meggyőző, együtt mégis kétes végeredménye van. Az embernek az jut az eszébe; mi lenne, ha új Rómeó és Júlia találkozna a nagykörúton. Bizonyára már messziről feltűnnének egymásnak, Rómeó talán egy bátortalan mosollyal is megpróbálkozna, aztán elmennének egymás mellett, hátra sem fordulva, és többet nem is találkozhatnának — mert hát idegent leszólítani modortalanság, meg „egy kicsit büdös” is.

Szabad egy táncra?

Az utcán leszólítás lehet, hogy illetlenség, de a táncparkett mindenki szerint illendő ismerkedőhely. Ami tehát nem sikerült az utcán, majd itt sikerül.

Szombat este nyolckor a diszkók már mind tömve vannak. Az egyikben végül mégis jut hely, bár a parkett zsúfolt. Dübörgő hangok, félhomály, kicsi hely és rengeteg ember — épp az ellenkezője az egykori keringős báloknak.

A diszkós itt mindenkit ismer. Neki szól hát a kérdés: szoktak itt ismerkedni?

— Van rá példa. Hogyne, többször is előfordult ilyesmi. De azért az az igazság, hogy ide törzsközönség jár. Ez egy összeszokott társaság, nem nagyon örülnek az idegennek. Persze föl lehet kérni egy lányt, de végül úgyis visszamegy a barátaihoz.

Az egyetemi diszkóban egykedvűen ácsorgó fiúk támasztják a falat. Valóságos „majomsziget”.

— Ide szinte már leltári számmal a hátukon járnak a lányok, legalábbis, aki nem menyasszony vagy feleség. Itt nem ismerkedés megy, hanem valóságos sakkozás: kivel táncol ma az az öt-tíz „szabad” nő.

Ezen az egyetemen kevés a lány, a dolog tehát érthető. De diszkó nemcsak itt van…

— Én egy-két óbudai helyet is ismerek. De aki csak egy kicsit is igényes, ott nem tud ismeretséget kötni.

A diszkó még nem az egész világ, sőt! Zene és tánc főleg a bárokban található, azoknak pedig nagyrészt saját zenekaruk van. Itt vajon lehet-e ismerkedni?

— Lehet — az egyik olcsóbb bár pincére vélekedik így —, ezzel csak az a baj, hogy a társadalom elítéli az ilyesmit, „tisztességes nő” és „úriember” tehát itt nem ismerkedik. Általában a könnyebb nők és a magányos férfiak találkozóhelye a bár. Azért hiba volna csak valami elítélendőre gondolni. A legtöbbször nagyon illedelmesen viselkednek. Higgye el, uram, ezek között a perifériára szorult emberek között sokszor sokkal több az érzelem, mint az úgynevezett jobb körökben. Persze, ha egyet-kettőt lekapcsol közülük a razzia, az sem alaptalan. Úgyhogy aki házasodni akar, az inkább ne ide jöjjön.

Kalandorok kíméljenek!

„Úristen, csak nem ez az? De nem, továbbment, hála istennek. De csúnya volt szegény … Óhó, hát ő az? Mint egy álom! Tessék nézni, három szál piros szegfű… nem? Nem. Kár. Vagy az ott? Nem is rossz. Azazhogy nem is volna rossz, mivel, hogy elment. A hirdető pedig késik, már tíz percet késik… mi az?

Azt hiszem, engem vár…”

Marad tehát a hirdetés, vagyis a zsákbamacska. Maga a módszer nem volna rossz, a stílus azonban manapság kissé furcsa.

Hogy, hogy nem, a nők közül hatszor annyi az értelmiségi, mint a fizikai dolgozó, a férfiaknál fele- fele. Az értelmiségi nők talán nehezebben ismerkednek? Vagy az igényeik túl nagyok?

Akárhogy is van — bizonyára hosszas vívódás után —, végül is feladják a hirdetést.

„X éves, Y cm magas, vezető beosztású fiatalember, lakással, kocsival, rendezett anyagiakkal megismerkedne házasság céljából…”

„X éves, (Y cm, Z kg) érettségizett, lakással rendelkező, gyermektelen, elvált nő megismerkedne házasság céljából…”

„320 négyszögöl közművesített, tehermentes, szép kilátással rendelkező telek eladó…”

Pardon, a harmadik nem házassági hirdetés, csak éppen hasonlít hozzá. Ha néhány hirdetést elolvas az ember, pontosan megismeri a hirdetések „közszellemét”. Ez — ki tudja miért — előírja, hogy csak házasság céljából lehet hirdetni. Pedig az ember előbb ismerkedik, aztán gondol házasságra. A magasság, testsúly, anyagi helyzet ismertetése is szinte kötelező, holott elvileg ezeknek semmi jelentőségük sincs egy kapcsolat (egy házasság) sikeressége szempontjából, sokkal inkább egy adásvételi szerződésbe illő adatok.

Nem csoda hát, ha a házassági hirdetés mai formájában kissé riasztó. Könnyen lehet, hogy emberünk — aki az utcán és a bárokban kudarcot vallott — azért nem ajánlja fel kezét egy vadidegennek. Talán inkább vár, hátha eljön az az idő, amikor ilyen hirdetés is megjelenhet: „Barátot keresek a másik nemből.”

Aki azonban a sok százezer magányos közül nem akar addig várni, az próbálkozik azzal, ami van. Hogy ez sikerrel járjon, az végül is őrajtuk — mirajtunk — múlik. Azon, hogy túl tudunk-e lépni előítéleteinken, és valóban megadjuk-e a lehetőséget egymásnak és magunknak a kapcsolatteremtéshez.

Bencsik Gábor