Hanna ráunt a környék játszótereire, bajban vagyok. Pedig a legközelebbit éppen most rakták rendbe, négy-öt új játék is van, mászókák, forgók, csúszdák, mindhiába. A mi lányunk szűk fél óra után teátrálisan körbehordozza tekintetét a lestrapált terepen, talán a homokozó kísérti meg egy pillanatra – a fagylaltoskanalat birtokolni mégiscsak kiváltság –, de annak is ellent tud állni. „Apame”, javasolja szelíden, és ha akadékoskodom, hogy mennyi tartaléka van még ennek a térnek, vagy hogy a labda is a hátizsákban lapul, nem beszélve a bújócskázás kacagással kecsegtető lehetőségéről, akkor jóval határozottabban megismétli, „Apa, me!”. Ami annyit tesz, Apa, menjünk. Ilyenkor, méltóságom megóvása érdekében, általában úgy teszek, mintha egyetértenék, és én is éppen indulni akartam volna, nem várom meg, hogy a tőmondat parancsként is megérkezzen.