„Ha az istenek megteremtenek tíz asszonyt, az ördögök megrontanak belőle ötöt” – mondja a mérges kígyót hozó paraszt Kleopátrának, s a nagy királynő nem mérlegel, hogy ő vajon hová tartozik. Fejedelmi bosszúra készül: a halálba siet Caesar elől – Antoniusához… Így Shakespeare, aki alapos ismerőié a lélek bugyrainak, s tudja, a bosszúra szomjas nő pusztító és önpusztító, leleményes és kiszámíthatatlan, vagy éppen nagyon is számító.

Ilyen akkor is, ha a véres, nagy megtorlások kora már lejárt, s napjaink bosszúra vágyó, szerelemféltő női inkább csak bosszantásokat eszelnek ki, bármily szellemeset is. Bár a néhány éve történt eset, ha bosszantásnak indult is, tragédiává keményedett. 

A dél-alföldi tanyára ritkán jött vendég, szülei elhalta után egyedül maradt az idősödő lány. Évek múlva került mellé egy nálánál tíz évvel fiatalabb férfi – segítségnek. A kedvese lett, munkát, asztalt, ágyat most már megosztottak. Három évig éltek így. Akkor a férfi bejelentette, elmegy.

A tárgyaláson az asszony egyre csak azt hajtogatta: Jogos volt a bosszúm, el akart hagyni… Nem tagadott semmit. Kedvesét a tanyán bezárva tartotta. Kezdetben adott neki enni, inni, de amikor a férfi kitartott szándéka mellett, hogy ha kijut az ablaktalan lyukból, ahová a nő becsukta – otthagyja, akkor már feléje sem nézett. Ellátta az állatokat, begyűjtötte a szénát, este magányosan feküdt ágyba. A fiatalember fogsága tizenegyedik napján felvágta az ereit. Az asszonyt az elmeorvos egészségesnek találta.

Ezek a kemény, sötét tónusú, szomorúan hátborzongató bosszúk – ha lehet ilyet mondani – „férfiasak”. Zordak és visszavonhatatlanok, hiányzik belőlük a könnyedség, a rafinéria, a szellem, a humor. Ehhez a nők mintha jobban értenének. (Bár ki tudja, az áldozatokat kellene megkérdezni.) Mindenesetre gyilkosán kegyetlen tud lenni a női bosszú akkor is, ha kiszemeltje életben marad. Elég, ha megszégyenül…