A szokásos évforduló. Tamás már úgy is ébredt, sőt már előző nap is úgy aludt el, hogy menni kell. Egyszer egy évben ki kell menni, Dédi ehhez harminc éve ragaszkodik, ehhez az egyhez, semmi máshoz. Már előtte napokkal telefonál, hogy ki kell majd menni, és hogy ne felejtsék el, pedig nem felejtik el. Egy ideig apa ment ki vele, ez volt a természetes, csakhogy apa egy ideje már nem tud menni, pedig csak ötvenéves, de már tönkrement, nem olyan, mint a tévében azok az ötvenévesek, akik porcízületgyógyszert reklámoznak mosolyogva és unokákat dobálnak önfeledten a levegőbe, nem, apa szenved, ha lépcsőt kell mászni, így mondja, mászni, ha a lift nem jó, még a kezelésre sem megy el, pedig csak két emelet, négy forduló, és anya segít, és meg lehet pihenni az elsőn egy széken, amit Adélka tesz ki, üljön le nyugodtan, Ervin bácsi, és ebben a bácsizásban is van valami lekezelő, és végleges, hogy ő már egy bácsi, és kész.