Nézem, ahogy közeledik, egyenes, határozott léptekkel, milyen szép, milyen csinos, milyen erős – gondolom. A szeme csillog. Minden a helyén rajta, szép harmóniában a fülbevaló, a sál, a csizma, az épphogy-smink az arcán. Csak a szemét húzza kissé az álmosság. Mondja, semmi különös, csak egy – neki – szokványos éjszaka volt a sok közül: náluk aludt a gyerekek két kis barátja – hogy Kendéék tanulják a barátkozást –, randalíroztak is egész éjjel, míg be nem riasztott a biztonsági rendszer, sivított, mint az őrült, míg ki nem jött a biztonsági cég embere, elemlámpás, pizsamás kergetőzés kerekedett ebből kinn az éjjeli esőben, aztán már küszöbön állt a reggel, a szokásos kakaóprojekt, mert, ahogy Dóri mondja, Kende, a középső fia ragaszkodik ebben az önállósághoz, aminek ő persze örül, viszont cserébe minden egyes nap így indul, hogy Kende beleönti a csészébe a kakaóport, amivel aztán boldogan rohangálni kezd a házban, szétszórja mindenhol, először a konyhában, az étkezőben, majd a nappaliban, aztán jön hozzá a tej, abból önt egy kicsit a kanapéra is, meg a szőnyegre, végül beemeli a mikróba az egészet, közben lever valamit, a tej túlforr, felrobban, összefröcsköl mindent, és akkor jön Dóra, és egy órát takarít. Minden kora reggel.

Mosolyog, ahogy nézi az árnyakat, amik a homlokomon átsuhannak.

– Ez az élet, az én életem – mondja. – Tökéletes leckék a monotóniatűrésre. Úgy fogom fel, hogy azt csináljuk, amit a tibeti szerzetesek a homokmandaláikkal. Megformálják azokat a csodálatos alkotásokat homokszemekből, aztán hagyják, hogy szétfújja őket a szél… Majd kezdik elölről. Mert tudják, hogy minden változik, és semmi sem tart örökké. De ettől még mindennek van értelme.

Régi és új élet

Persze a gyerekek előtt más volt. Mindig szabadságot és függetlenséget akart csak, semmi mást. Minden sikerült, amibe belevágott, huszonévesen már saját cége volt, szárnyalt is, gyorsan és magasan. Jött a szerelem is, a házasság és rengeteg utazás.