Ki ne intene szívesen búcsút az időskori betegségeknek, a szervezet a kor előrehaladtával történő – hogy is nevezzük – amortizációjának?

Erre a problémára egyre hatékonyabb megoldásokat kínál az orvostudomány, hiszen ma már meggyógyulhatunk olyan betegségekből, amelyekbe pár évtizede nagy eséllyel, évszázadokkal ezelőtt pedig egészen biztosan belehaltunk volna. Krémekkel, kezelésekkel finomíthatjuk a ráncokat is, de végleg száműzni azokat sem tudjuk.

A szervezetet tehát csak javítgatjuk, és ha a művelet sikeres, élhetünk egészen addig, amíg olyan betegséggel vagy degeneratív folyamattal nem találkozunk, ami ellen már nem tudunk védekezni. Mert durván hangzik, de egyértelmű, hogy előbb-utóbb valamiben meghalunk, az a valami pedig a legnagyobb eséllyel olyan betegség lesz, ami életmódunk – beleértve a környezeti ártalmakat is – vagy életkorunk miatt alakul ki. Olyan pedig csak a mesékben létezhet, hogy százhúsz évesen is fiatalos külsővel, teljesen egészségesen éljünk.

A genetikusok azonban mindezt ma már árnyaltabban látják, ugyanis az elmúlt években olyan felfedezéseket tettek, amelyek egészen más megvilágításba helyezik az öregedés problémakörét.

Örök életű sejtek

– Tudjuk, hogy a természetben – és így az emberi testben is – vannak olyan sejt- és szövettípusok, amelyek nem öregszenek. Ilyen például az ivarsejteket létrehozó csíravonal, amely genetikailag összeköti az egymást követő generációkat évmilliókon keresztül. Nem öregedő sejttípus a rákőssejt, amely állandóan képes osztódni, így megteremtve a tumornövekedés alapját. Ma már tudjuk, hogy ezekben a nem öregedő sejttípusokban az úgynevezett ugráló gének hatékonyan gátoltak, míg az öregedő sejttípusokban ezek a mozgó genetikai elemek aktívak. Pár éve látjuk azt is, hogy az ugráló gének fontos szerepet töltenek be az öregedésben, mára pedig az öregedési folyamat mechanizmusát is felfedezni véljük bennük – mondja dr. Vellai Tibor, az ELTE TTK Genetikai Tanszékének tanszékvezető professzora.

Az ugráló géneknek már a felfedezése is hatalmas lépésnek számított, pedig akkor még fogalmuk sem volt a kutatóknak arról, milyen funkciójuk lehet. A genetika tudományának kezdetétől általános nézet volt, hogy a gének meghatározott pozíciókban találhatók meg a kromoszómákon, és ennek megváltozása csak káros mutációnak tekinthető. Ezt a vélekedést döntötte meg az 50-es években egy amerikai genetikus, Barbara McClintock, aki felfedezte, hogy léteznek olyan gének, amelyek képesek megváltoztatni kromoszomális helyüket oly módon, hogy az eredeti pozíciójukból kiugranak, és átugranak egy másikba, sőt akár egy másik kromoszómára is. El is nevezte ezeket a genetikai elemeket ugráló géneknek. A kutatót e felfedezésért 1983-ban orvosi Nobel-díjjal jutalmazták.