A háttér-rádiózás — amelynek gyakorlója, híve és propagálóra is vagyok — veszedelmes szórakozás. Előfordul, hogy egy félfüllel elcsípett gondolat, adat belemászik az ember agytekervényeibe és nem hagyja nyugodni. Felkapom a fejem, kételkedem, de az összefüggések nem ismeretében tartózkodom a vitától…

Hiszen valójában nem is tudom, mire alapozta a riporter azt a megállapítását, hogy nálunk a dolgozó nők átlagosan napi 50 percet fordítanak a gyermeknevelésre. Vajon kikkel beszélt? Van-e gyereke neki magának? Milyen aktahalmazon, adattengeren, hány oldalon és táblázaton rágta át magát, amíg erre az adatra rábukkant? És hátha igaza van? Szerencsémre, a következő mondatok egyikében elhangzik az adásban a forrás is: a riporter megállapításaiban a Szálai Sándor professzor vezette nemzetközi időmérleg-kutatásokra támaszkodik.

Ez már közkincs, tehát megpróbálok magam is az elhangzottak nyomába járni. A tények itt csokorba kötve találhatók Philip J. Stone: Gyermekgondozás 12 országban című tanulmányában (Lásd az idő a mérlegen című tanulmánykötet, Gondolat, 1978). Elfeledkezem a riporter megjegyzéséről, elfelejtkezem a riportról is, és belefeledkezem a témába. Kiderül (amit egyébként sejtettem), hogy a társadalomkutatók nagyon is tüzetesen, tudományos lelkiismeretességgel vizsgálták meg az apák és anyák gyermekgondozásra fordított óráit és perceit is. Hogy a vizsgálat minél egzaktabb legyen, kilenc kategóriába osztották a gyerekkel kapcsolatos tevékenységek körét; úgy, mint: csecsemőgondozás, nagyobb gyerek ellátása, segítés a tanulásban, meseolvasás, és beszélgetés, játék a szobában, játék a szabadban és séta, beteg gyerek ápolása, a gyermek kísérete közlekedési eszközön és végül „egyéb”.